Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

És, mondja, kedves kolléga, miért is olyan figyelemreméltó Ön szerint ez a mottó? – kérdezte Bruckner professzor, mintegy csak odavetve, miközben tovább imitálta a dolgozat olvasását – Azért, mert ezzel Artner Goethe-re utal, aki itáliai utazásáról írta haza, hogy „Et in Arcadia ego”, azaz "Én is voltam Arcadiában", kapcsolódva a klasszika antikvitáseszményéhez. Artnernél is ennek imitálásáról van szó, a dalmáciai utazás tölti be azt a szerepet, amit Itália a költőfejedelemnél – válaszoltam könnyedén, hiszen ezt a kérdést vártam, tudtam, hogy Bruckner megteszi nekem ezt a szívességet. De a másik vizsgáztató, Szíjas, rögtön lecsapott: – Megkérdezhetem, kedves kolléga, hogy tisztában van-e a mondás eredetével? Mert goethei párhuzam ide vagy oda, van azért ezzel egy kis gond – és a szemei kárörvendően csillogtak, tudva, hogy az irodalmon kívüli művészeti utalások sosem voltak az erősségem, és előre örülve annak, hogy most megint belefutottam a csapdába, mint múltkor a barokk vizsgán, ahol az oratóriumokról kérdezett. Egy pillanatra elöntött az ólmos fáradtság, azt gondoltam, feladom, végül is megérdemlem, ha olyan hülye vagyok, hogy végigmulatom az éjszakát és alvás nélkül jövök vizsgázni, pedig tudom, hogy Szíjas meg akar szívatni. De aztán beugrott a múzeum, a kép és Mirjam hangja a fülemben, pontosabban először a lehelete. Mert az éjszakának azért nem a művtöri volt a legemlékezetesebb motívuma.

Tulajdonképpen felkészültem a vizsgára, utolsó estére már nem terveztem semmit, csak hogy lazítok, pihenek, hogy másnap észnél legyek, mert Szíjas kérdéseire felkészülni úgysem tudok, a lényeg, hogy megőrizzem a lélekjelenlétem és a magabiztosságom, és akkor Bruckner majd átsegít. Ezért aztán legalább öt másodpercig haboztam, amikor Szandi felhívott, hogy elkísérem-e a gólyabálra. Már egy éve nem volt barátnőm, Szandi meg gyönyörű volt, igaz, sose jutottunk el addig, hogy komolyan próbálkozzam, de hátha ma este. Persze, a vizsga is fontos, na de huszonhárom éves vagyok, mégis csak. Odafele már görcsben volt a gyomrom, mert szerettem ugyan a kék zakóm, meg vicces hozzá a sárga nyakkendő, de a gólyabál a múzeum lépcsőházában lesz, iszonyú procc hely, biztos mindenki olasz öltönyben feszít majd. Nagyjából úgy is volt, de erre egy darabig nem bírtam figyelni, mert Szandi levette a kabátját, és az ujjatlan, hosszú ruha észvesztően állt rajta, meg az a mosoly, a nyakának vonala, ahogy kivillant a hosszú, göndör haja alól. Ennél többet nem is kaptam belőle, mert szinte rögtön kiderült, hogy csak az érkezéshez kellettem, igazából Dávid miatt jött, aki már itt volt, meglátta, és táncolni vitte, enyhe rosszallással a tekintetében, ahogy az átsiklott rajtam. Ott álltam, és ahhoz sem volt erőm, hogy megforduljak, hazamenjek, és aludjak a vizsgám előtt.

Ittam, csak azért nem eleget, mert baromi drága volt, és lődörögtem a lépcsőkön fel-le, ijedten elbújva egy oszlop mögé, ha göndör hajat és hosszú ruhát láttam szembejönni – vagyis kb. ötpercenként. Az este ködben úszott el előttem, aztán lassan ürülni kezdett a múzeum, és ott találtam magam egy padon, kezemben sörösüveg, és egy klasszicista festményt bámultam. Ekkor hallottam meg az erős akcentussal a fülembe suttogott szavakat, pontosabban előbb éreztem a leheletet – Et in Arcadia ego. Arcadiaban is ott vagyok. A szarkofágra van írva, a halál mondja, ott is utolér. De te miért ülsz egyedül? – Döbbenten néztem fel, de a szemmel láthatóan alaposan berúgott lány ekkorra már mellém ült, és engem lepett meg a legjobban, hogy milyen könnyedén kezdtünk el beszélgetni, aztán táncoltunk a végig kitartó négy-öt párral, a végén lassúk jöttek a diszkófényben, ennek mintegy természetes folyománya volt a csók, végül kézen fogva távoztunk. Hosszú séta a kivilágított hídon keresztül Budára, aztán beültünk az éjjel-nappali Szent Jupátba, Mirjam fizetett, mert nekem már egy vasam sem volt. Mirjam Kisinyovból jött, százszor elmondta, hogy zsidó, művtörit tanult, és néha megpróbáltam oroszul válaszolni neki, de az már részegen sem ment. Végül felírtam a számát egy gyufásdobozra, és hazamentem zuhanyozni a vizsga előtt.

Természetesen, tanár úr – tértem vissza a valóságba – Eredetileg az „én is”-en volt a hangsúly, hiszen a klasszicista festészetben a memento mori motívum továbbéléseként tűnt fel, a halál jelenlétére utalt az idilli viszonyok között is. Ez torzult el úgy, hogy minden bukolikus képre ráírták, és Goethe már így értette, tőle meg átvette az egész germanofón irodalom – Szíjas arca elkomorult, de átmentem. A fejfájás és enyhe émelygés ellenére győztes mosollyal mentem ki, és arra gondoltam, hogy lehetek bármilyen lúzer bölcsész, a tegnap és a ma után legalább azt elmondhatom, hogy én is voltam fiatal.

Kolbenheyer kommentpolitikája