Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek először 1945-ben lett vége: ekkor szenvedett vereséget a fasizmus/nácizmus. A nácizmus a liberális demokrácia farkasa: az a mitikus szörny, amihez minden egyebet mérnek, amivel semmilyen egyezkedés sem lehetséges. A nácizmus európai jelenség, talán ezért is annyira félelmetes, de ugyanakkor az európai civilizáció alapjainak, a keresztény humanizmusnak és a felvilágosodás szabadságeszményének a tagadása. Megtestesíti mindazt, ami sötét az európai történelemben: a pszeudo-tudományos ideológiát, a túlszervezett államot, a könyörtelen felsőbbségtudatot. Az I. világháború után a liberális demokrácia kihívójává vált, a „Nyugat alkonyát” megakadályozni hivatott erőt látták benne a kortársak. Az európai hegemóniát könnyedén megszerezte, és bukásáig nyomát sem mutatta a belső meghasonlásnak, eróziónak. A náci Németország azonban szerencsére katonai vereséget szenvedett, vezetőit kivégezték, szervezeteit feloszlatták, gazdaság- és társadalomszervezési modellje megbukott. Vagy mégsem?

A kételyek részben történelmiek: a nácik veresége egyben a kommunizmus győzelmét is jelentette Európa keleti felén. Az kétségtelen, hogy Németország legkérlelhetetlenebb ellenfele Anglia volt, a végső győzelmet pedig valószínűleg az USA hadba lépése hozta meg, de a keleti front iszonyatos háborúját a Szovjetunió nyerte meg, aminek eredményeképpen elszigetelt páriából a világ második szuperhatalmává vált. Az lenne a liberális demokrácia győzelme, hogy a farkast a jóval erősebb medvére cserélték le? Másrészt jogosan merülhet fel a kérdés, hogy valóban eltűnt-e a nácizmus? Történeti távlatból az már lényegtelen, hogy Németország (vagy Olaszország) irányítását a háború után nyilván nem lehetett totális elitcserével megoldani, az viszont már nem, hogy ma is lépten-nyomon felbukkan az örökség. Ízlés szerint ki-ki a náci szimbolikát felelevenítő, (még mindig) marginális rohamcsapatokon, vagy éppen a náci gondolatrendszer egyes elemeit tudatosan vagy még inkább tudattalanul szóba hozó xenofób, provinciális és kollektivista populizmuson háborodik fel. Mintha mindig új feje nőne a hidrának.

Amikor azt állítom, hogy a liberális demokrácia egyértelmű és visszavonhatatlan győzelmet aratott a nácizmuson, akkor nem a fent felsorolt tényeket akarom tagadni. Hanem a nézőpontot szeretném korrigálni. Minden működő rendszerben vannak anomáliák, amiket a javító mechanizmusok aztán eltüntetnek. Ilyen a mai nácizmus is: hulla, aminek még nő a körme. Nem véletlen, hogy a náci bélyeget csak nagyon kevesen vállalják. A mai szélsőjobb éppen a szabadságjogokkal takarózik, és a rasszizmus kifordításával („a többség védelmével”) próbál támogatókat szerezni. De álláspontjuk intellektuálisan tarthatatlan, egy korcs szubkultúrába zárja magát minden támogatójuk. Ami pedig a szovjet előretörést illeti, az nem teszi semmissé azt a tényt, hogy Európa nyugati felében a világháború vége a szabadpiac visszatérését, a szabadságjogok kiteljesedését és a demokrácia megszilárdulását eredményezte. A világ nagyobb része lett szabadabb és jobb, mint előtte volt, és ezt az eredményt nem észrevenni csak azért, mert máshol nem következett be, történelmi vakság. A történelem csak Nyugat-Európában ért véget, de ez a lépés is óriási hatású volt. Ez vezetett ugyanis a következő fordulóponthoz.

Kolbenheyer kommentpolitikája