A természettudomány ellenőrzött és megismételhető kísérletek vagy megfigyelések segítségével állapít meg törvényszerűségeket, amikkel jól magyarázható a világ működése. Ha ez valami miatt nem sikerül, akkor vagy megfigyelési hibával állunk szemben, vagy a törvényszerűséget kell átfogalmaznunk. Erre utalt Einstein, amikor kijelentette „Isten nem kockajátékos”. Bohr ezt némileg elbizakodottnak érezhette, hiszen figyelmeztette kollégáját, nem ő szabja meg, mit csinál Isten. A törvényeket nem mi alkotjuk. Michael Brooks lenyűgöző, elbűvölő és szórakoztató könyve (igen, nem spóroltam a jelzőkkel, mert tényleg padlót fogtam), a 13 rejtély (Budapest, HVG, 2010; az angol eredeti: 13 Things That Don’t Make Sense, London, Profile Books, 2009) olyan anomáliákat jár körül, amik megmagyarázhatatlanok a jelenleg elfogadott törvényekkel, de létük kísérletileg igazolt. Ezek az anomáliák reményei szerint azt jelzik előre, hogy kuhni paradigmaváltásnak nézünk elébe, amikor egy forradalmian új elmélet magyarázhatja meg az eleddig megmagyarázhatatlant. Addig viszont csak csodálkozva merenghetünk azon, hogy miből is áll a világegyetem, miért tértek le pályájukról a Pioneer szondák, állandóak-e a fizikai állandók, létezik-e hidegfúzió, hogy jött létre az élet, van-e élet a Marson, fogtunk-e már földönkívüli jeleket, élnek-e a vírusok, miért halunk meg, miért van szex, van-e szabad akarat, hat-e a placebo, illetve hat-e a homeopátia? Akkor most vessünk egy-egy pillantást a fizika, a biológia és az orvostudomány Pandóra-szelencéjébe!

A csillagászat mintatudomány. Itt zajlott a kopernikuszi fordulat, minden tudományos forradalom prototípusa, Newton és Einstein törvényei pedig szépen leírják a világ működését. Van azonban néhány probléma. A mérések szerint a galaxisok külső peremén lévő csillagok sokkal gyorsabban száguldanak, mintsem hogy a galaxis tömegéből kiszámítható gravitáció legyőzhetné a centrifugális erőt – mégsem sodródnak ki a semmibe. Hacsak nincsen számunkra láthatatlan tömeg, „sötét anyag” odakinn. Még súlyosabb gond, hogy a világegyetem tágulása is gyorsabb, mint lennie kellene, hacsak nincs valami számunkra érzékelhetetlen feszítő erő, „sötét energia”. Mekkora? A kettő, a sötét anyag és energia együtt az univerzum 96%-át alkotja, ha a jelenlegi modellel számolunk, miközben nem érzékeljük őket. Persze az is lehet, hogy egyik sem létezik, és a modellt kell újraírni. A Naprendszert elhagyó Pioneer szondák például letértek pályájukról látható ok nélkül, hacsak nem máshogy hat ott rájuk a gravitáció. Esetleg a fizikai állandók mégsem állandók térben és időben. Vannak erre utaló jelek: a finomszerkezeti állandó, az alfa időben ingadozni látszik a gaboni fosszilis természetes atomreaktorok vizsgálata alapján. Várjuk az új Einsteint.

A biológia még inkább mintatudomány (túl azon, hogy a kedvencem), hiszen már rendelkezik a mindent magyarázó nagy elmélettel: ez az evolúció. Akkor alkalmazzuk. Miért halunk meg? A legnyilvánvalóbb előnye az, hogy helyet csinálunk az utódainknak, de ez evolúciós szempontból lehetetlen, hiszen csoportos szelekciót feltételezne: az egyed a csoport, a faj érdekében áldozná fel magát, a gének viszont ilyet nem tesznek. Pedig meggyőző kísérletek igazolják, hogy egyszerű genetikai beavatkozással meg lehet hosszabbítani az életet: ki lehet kapcsolni a halálgént. Lehet persze a halál melléktermék: az evolúció pártolja az ivarérettség elérése előtt előnyt jelentő mutációkat, de nem szűri ki a szaporodás után hátrányt okozókat, így a hibák felhalmozódnak, és belehalunk. Ennek viszont ellentmond egy rakás megfigyelés, utódaikkal nem törődő, ám hosszú életű férgekről, vagy az idővel egyre virgoncabb és szaporább teknősökről. Hasonló a gond a szexszel is: túl nagy árnak tűnik az, hogy egy populációnak csak a fele szaporodik, és az utódok csak a fele génállományunkat viszik tovább azért, hogy az ivarosan szaporodó populációk csak bizonyos esetekben sikeresebbek az ivartalanoknál. A halál és a szex persze nem csak Hollywoodban függhet össze, de többet már nem árulok el. Várjuk az új Darwint.

A placebo-hatásra, pontosabban annak kiszűrésére alapszik a gyógyszerészet. Ehhez képest fogalmunk sincs, min alapszik ez a hatás, nem mellékesen vannak olyan adatok is, miszerint nem is létezik. Ennek fényében még különösebb, amikor a homeopátia hatását vetik össze a placeboéval. A homeopátiás hígításokban nincsen hatóanyag, így hatásuk sem lehet. A kísérletek viszont nem tudják egyértelműen cáfolni azt, hogy mégis van. Bizonyításról persze szintén erős lenne beszélni. Legalább két fura dolog akad azért. Egyrészt a szerek egy részét lehet úgy csoportosítani, hogy állítólagos hatóanyaguk és igazolt hatásuk között az összefüggés meggyőző: mintha mégis valamilyen anyag hatna. Másrészt elképzelhető, hogy a víz szerkezete tartósan megváltoztatható, azaz „emlékezhet” egy benne korábban feloldott, de azóta belőle kimosott anyagra. Elvileg. Mindenesetre itt nehéz megmondani, kit várunk, hiszen a területen olyannyira hat a tekintélyelv, hogy komoly tudós a karrierjét kockáztatja, ha eredményről számol be. Ettől még persze Brooks-szal együtt a tudomány pártján állok. Bár lehet valami igazsága Frank Herbertnek a Dűné-ben: A világegyetem legalapvetőbb eleme a véletlen és a hiba.

Kolbenheyer kommentpolitikája