Klima László Válogatott rénhíreim (Budapest, Finnugor Népek Világkongresszusa, 2020) című kötete minden öregedő blogger álma. Persze, tudjuk, hogy ma már minden fenn van az interneten, de azért mégis van valami varázsa a jó öreg papírnak, meg a könyvészeti hivatkozásoknak: hogy itt és itt, ekkor és ekkor, ez és ez adta ki, oldalszámmal és mindennel. Mert a Rénhírek a Nyelv és tudomány (nyest.hu) pároldalaként régóta a finnugrisztika tudományos népszerűsítő fóruma, ráadásul szórakozásnak sem utolsó. Különösen igaz ez, ha a posztok szerzője zegernyei. És most zegernyei megbízásából offline avatárja, Klima László kötetbe rendezte az általa legfontosabbnak (legérdekesebbnek) vélt írásokat. Nem igazi coming out ez, hiszen eddig sem volt titok, hogy a két személy egymás alteregója, a nevek – ahogy a könyv előszavában is tudatják – csupán a tevékenységi területeket kísérlik meg elhatárolni: a szigorúan szakmai nyelvezetű tudóst a csípősnyelvű bloggertől. Hogy aztán persze itt most jól összekeveredjenek. (Ha már a személyeskedésnél tartunk: Kolbenheyer kiléte sem titok, de annak idején ésszerűnek tűnt látványosan elválasztani a szakmájából kifolyólag semlegesebb fellépésű Doppelgängerétől. És aztán ez így maradt.)
A papírra formatált blogposztok (régiesen: tanulmánykötet) olyan, mint a novellagyűjtemény. Az ember folyton örül, hogy na még egyet elolvastam, és mindig szomorú, hogy ebből is csak ennyit kaptam. Ismertetni is kihívás, hiszen nincs tézis, nincs ív. Emeljünk hát ki találomra hármat. (Remélem, kiderül, hogy nem találomra, azt meg már most elárulom, hogy nem hármat.) Nyilván mindenki ismeri a gödörsíros, a zsinegdíszes és a harangedényes kultúrákat. A bronzkori Európa legfontosabb régészeti kultúráiról van szó. Írott emlékek hiányában csak találgatni lehet, hogy ezek a különböző tárgyi emlékekről elnevezett régészeti leletcsoportok azonosíthatók-e valamely etnikummal és/vagy nyelvvel. Írott emlékek továbbra sincsenek, sőt nem is lesznek, van viszont archeogenetika. Ami újabban arra a meglepő eredményre jutott, hogy a gödörsíros (más néven: kurgános) sztyeppei népesség masszív bevándorlása során alakult ki a zsinegdíszes kultúra, ami aztán kiszorította a harangedényest. (Azért meglepő – legalábbis nekem, és ebben a Rénhírek sem igazítanak el –, mert nem ismerek más esetet, amikor az általában csekély létszámú nomádok genetikailag a meghódított földművesek fölé kerekednének.) Azt persze továbbra sem tudjuk, legfeljebb feltételezzük, hogy velük érkeztek az indoeurópai nyelvek Európába. Mert – az egyik visszatérő tanulság – a nyelvek „rokonsága” és a genetikai rokonság nem szükségszerűen függ össze, de nem is véletlenszerűen találkozik.
Amikor az európaiak még nem szégyellték a gyarmatosítást, szokás volt „vadembereket” hozni mutogatóba. A szintlépés természetesen a kapitalizmusnak köszönhető: Hagenbeck állatkertmogul jött rá, hogy rénszarvascsordát pásztorokkal érdemes importálni, és aztán együtt mutogatni őket. Így kerültek aztán különböző impresszáriók szervezésében mindenféle egzotikus emberek az állatkertekbe. Budapestre is érkeztek lappok meg szamojédok. Nyilván mások is, de minket – a Rénhíreket –nyelvrokonságunk okán csak ők érdekelnek. A morális felháborodásunk vitorlájából zegernyei egyetlen szóval fogja ki a szelet: valóságshow. Lappokat állatkertben kukkolni lehet ciki, de prolikat tévében nem. Na de vissza a finnugrisztikához. Mert az állatkerti mulatságnak tudományos hozadéka is volt, hiszen nem kellett a messzi északra utazni anyaggyűjtés végett. Milyen szerencse, hogy aztán kitört az első világháború és az orosz hadifoglyok között is voltak finnugorok. Az is különös, hogy ma már egyértelmű a turáni táborban a finnugor „elmélet” (igen, azért van idézőjelben, mert nem, nem elmélet, hanem tény) elutasítása, a boldog békeidőkben még nem volt az. Az ugor-török háború mellett megfért az urál-altáji romantika: lehetnek a finnek is rokonaink, ha a suméroktól a szkítákon és hunokon keresztül a bolgárokig és a mandzsukig mindenki az.
Végül vessünk egy pillantást az avarban talált szászánida tálakra, az Arany asszony legendájára és a mamutra. Középkori perzsa ezüsttálakat találtak a tajgaövezetben. Ez önmagában nem különös, máshol is vannak idegen kincsleletek, a prémkereskedelem ellenértékeként kerültek oda. Ami viszont érdekes, hogy ezek nem egyszerűen kincsek voltak, hanem használták őket, mégpedig kultikus tárgyakként. A rajtuk látható jelenetek, ember- és állatalakok ugyanis megfeleltethetők voltak a finnugor népek hiedelemvilágának elemeivel. Talán ilyen idegen eredetű kincs lehetett az Arany asszony nevű legendás bálvány, amit régi térképekre is rárajzoltak, jóllehet senki sem látta soha. Egy idegen kultúra tehát minden további nélkül beépíti egy másik műtárgyait. Vagy nem is műtárgyait. Mert Szibériában hintalovat, porcelánbabát, de béka alakú műanyag öntözőkannát is találtak kultuszhelyeken. Nagyon nem szeretnék se a vallástudósok, se a régészek helyében lenni, amikor „tiszta” és „ősi” kultúrát kellene feltárniuk. Jaj, majdnem elfelejtettem: elefántszobrot is találtak! Ami persze a leglogikusabb, hiszen minden sarkvidéki ember ismeri az elefántot: azt a nagy szőrös állatot, ami nyilván a hatalmas agyaraival túrja föld alatti járatait, különben nem kerülnének elő a föld alól lépten-nyomon csontjai, vagy akár jégbe fagyott teteme is arrafelé.
