Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Özvegy doktor Tirnitz Kazimirné, született Mátraházy Magdolna sosem vallotta volna be, magának pedig a legkevésbé, de valójában a hipochondriájának köszönhette, hogy kórházba került. Amikor a sógornőjének, akinek sosem bocsátotta meg, hogy jó negyven évvel ezelőtt titkárnőként csavarta el öccse, Mátraházy Ernő egyetemi adjunktus, azóta már professor emeritus fejét, azaz özvegy Tirnitz Kazimirné szemében örökké felkapaszkodott kis vidéki fruska maradt, szóval, amikor a sógornőjének megcsinálták a csipőprotézisét, na az persze egy külön történet, hogyan csinálhatták meg olyan hamar, amikor mindenki tudja, hogy legalább egy év a várólista, biztos az Ernő beszélt a polgármesterrel, az meg a kórházigazgatóval, de miért csak ilyenkor beszél vele, olyankor, amikor neki van baja, miért nem, szóval a sógornő csipőprotézisa után neki is fájni kezdett a térde. Ugyanaza sosem fájt neki, de hasonlója mindig, na, erre varrjatok gombot. Ezért aztán bevonult két hétre a szanatóriumba, mert ha a polgármestert és a kórházigazgatót nem is ismerte személyesen, a szani vezetőjét igen, együtt vadászott a férjével, tehát bevonult. Talán a karácsony is közbejátszott, így nem kellett otthon ülnie, és azon merengenie, hogy a fia meg az unokája miért nem hívja meg.

A szanatóriumban aztán elesett. Minden reggel felmosták a fürdőszobát, de nem törölték szárazra a követ, hiába panaszkodott. Neki meg hiába magyarázta a főnővér, hogy erre nincs ember, és ne délben akarjon zuhanyozni. Megszokta, hogy tizenegykor kel, és délben zuhanyzik, és özvegy Tirnitz Kazimirné nem az a fajta ember volt, aki mások kedvéért változtat a szokásain. A fürdőben aztán elcsúszott, beütötte a térdét és a fejét, el is ájult. A kórházban tért magához, a fia ült az ágya mellett. El akarta mondani, mi történt, de a nyelve nem nagyon akart mozogni, aztán hamar el is felejtette, mit is akart, és elszunyókált. A főorvos ortopédus volt, a térdét kezelgette, bár őszintén elmondta Tirnitz Kazimirné fiának, hogy nyolcvan fölött, ha valaki túlsúlyos, és nem tornáztatta soha, már nem nagyon van mit csinálni egy ilyen térddel. De arra a kérdésre, hogy anyu miért beszél ilyen kásásan, és egyáltalán, mi történt a fejével, nem volt hajlandó válaszolni, ő ilyet nem vett észre, majd elmúlik. Elmúlt. Két hónap alatt. Addigra már a főorvosnak és a nővéreknek is nagyon elegük lett Tirnitz Kazimirnéből, pedig ő csak kedvesen utasítgatta őket, azt, hogy senkit ne utasítgasson, ha látóhatáron belül van, nem tudta megtenni, ilyen volt a természete, na.

Igazából már ő is otthagyta volna a kórházat. Főleg miután egyszer kiment vécére, amikor a szobatársát a népes és hangos családja meglátogatta, és miközben a vécén ült, az egyik unokaöcs benyitott és egyszerűen letépte az aranyláncot a nyakából. Régi lánc volt, még Kazimirtől kapta lánykorában, mondhatjuk jegyajándéknak is. Nem is annyira megijedt, mint inkább elképedt, hogy ilyet mer vele valaki, Tirnitz Kazimirnéval, és amikor a nővérek csak a vállukat vonogatták, hogy tudja, Magdi néni, ezek milyenek. Repedezni kezdett a világ, amiben eddig élt. Aztán a fia mondta, hogy van egy üres hely az idősek otthonában, mert hát a főorvos úr is azt mondta, hogy ilyen állapotban egyedül otthon, az nem lenne szerencsés, és az otthoni ápolás megfizethetetlen, de ha eladják a lakását, akkor bőven megvan a beugró, még marad is, lesz annak is helye, hiszen sorban születnek a dédunokák. Üvöltve zavarta ki a fiát, de utána hiába gyötrődött napokig, a világ nem működött: sem a térde, sem a parancsolgatás, semmi. Felhívta a fiát, és beleegyezett. Amikor az otthonban kiderült, hogy szobatársa is lesz, már nem is szólt, és azt is némán tűrte, hogy a bútorai közül csak kettőt hozhatott be, mert a többi nem fért el.

Az egyik reggel aztán megérezte a torkán a csomót, és már mindent tudott. Ez volt a lányának, aki harminc évesen halt meg, de az anyjának is. Elvitték a kórházba, kivizsgálták, megtalálták az áttéteket is. Operálni nem lehet, mert nagyon közel van a nyaki ütőérhez. A kemoterápiát megpróbálják, de ebben a korban …. Két hét múlva visszavitték az otthonba. Csodálkozva nézte, hogy másik szobába tolják, egy apró, folyosó végibe. A fia zavartan motyogta, hogy a szobatársa kifizette az egyágyas felárat, és megkapta az egész szobát, mondván, ő már túl gyenge és öreg ahhoz, hogy Magdi néninek is segítsen. Tirnitz Kazimirné bólintott, mindenki fél a haldoklótól. Akkor itt fog meghalni. Arra gondolt, amikor a férjét elkísérte a Tátrába siketfajdra vadászni, és másztak fel a sziklán, a férje küzdött a tériszonyával, ő meg húzta, vonta, hogy le ne essenek mindketten. Ugyanaz a szédülés fogta el.

Kolbenheyer kommentpolitikája