Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Mátyás kissé idegesen nézett a szlovákiai nyaralás elébe. Utoljára kisgyerekkorában járt ott, még a szüleivel, és nagyjából annyi is ragadt meg benne, hogy az ott fenn az olcsó sör és a magyarverések országa. Kicsit izgult hát. De nem mutatta, Sára, a felesége ugyanis nem izgult, sőt ő vette rá a családot erre az utazásra. Persze az indulás napján romlott el az idő, az ég borús volt, erősen lehűlt, és időről időre zuhogni kezdett. Az út kanyargott és csúszós volt, lassan haladtak. Igaz, későn is indultak, így aztán épp csak átlépték a határt, amikor már meg kellett állni, mert a gyerekek nyivákoltak, hogy éhesek. Ipolyság lepukkant, szocreál főterén majszolgatták a szendvicseiket, majd erősen nézegették, hol is végezhetnék dolgukat. Az utca túloldalán megláttak egy nyilvános vécét, először a lányok vágtak neki, aztán a fiúk. Sára magából kikelve jött vissza: – Ezt nem hiszem el! Férfiaknak 30 cent, nőknek 50! Ez van kiírva! Van pofájuk! – De Mátyásnak már nagyon sürgős volt a dolog, így inkább ő is elindult. A vécésnéni kuckója előtt már nyúlt is a zsebébe a pénzért, amikor megakasztotta a kérdés: – Kicsire vagy nagyra? A kicsi 30, a nagy 50. – Utána még sokáig gondolkodott, hogy az árszabás mellbevágó, de kifogástalan logikája döbbentette-e meg jobban, vagy az, ahogy édes anyanyelvén eme intim részletek után érdeklődtek nála.

A szállásukra csak késő este értek, benn volt a Szlovák Paradicsomban. Az utazási irodától kaptak egy címet, meg egy telefonszámot, de hogy hogyan fognak kommunikálni, az egyelőre rejtély volt. És az is maradt. A szállásadó hölgyet a háza előtt állva hívták fel, látták az ablakon keresztül, ahogy felhúzza a pongyolát és a gumicsizmát. Jól tették, mert az rögtön kiderült, hogy nem hogy magyarul nem tud, de semmilyen nyelven sem a szlovákon kívül. Szemtől szemben sok-sok mutogatással még csak elboldogultak, hiszen hát itt a kulcs, az meg a fürdő, van hűtőszekrény, ilyesmi, de semmi értelme nem lett volna még otthonról felhívni. A szállás egy kiérdemesült turistaház volt, sok szobával, Mátyásékon kívül még két lengyel és egy cseh család is lakott már ott. A második napon aztán derengeni kezdett, miért tarthatta feleslegesnek a turizmusból élő falu apraja-nagyja, hogy nyelveket tanuljon: az övék végtére is világnyelv. A vendégek többsége cseh és lengyel, velük az anyanyelvükön társalogtak, gond nélkül.

A környéken túrázva hamar megszokták, hogy senki sem beszél magyarul, vagy bármely más nyelven, de az emberek barátságosak (kivéve a falusi boltost, aki eléggé megharagudott, amikor az aznap érkezett harminc kifliből el akartak vinni húszat, éhesek voltak a gyerekek, na). Aztán persze ez az igazság is hamisnak bizonyult. A dobsinai jégbarlang parkolójához érve rögtön látták, hogy a forgalom jól meg van szervezve, a parkolóőrök már messziről intenek, hova kell állni, és rögtön kasszíroznak. Az övéken szép kis magyar zászló virított, és ízes magyarsággal kérte el a pénzt, és figyelmeztetett a hidegre („Egy szvettert azért vigyenek!”), nyilván a rendszám alapján osztották fel a prédát. Szepes várában egy népi fazekas dolgozott, az amerikai turistákkal bájosan csevegve, így hát Sára is az angollal próbálkozott. De amikor megkérdezte magyarul a lányukat, hogy végül melyik korsót kéri, a fazekas megkönnyebbülten sóhajtott: –Ja, magyarok? – Másnap Rozsnyóra készültek, de az út váratlanul le volt zárva, két rendőr terelte a forgalmat. Az egyenruha láttán Mátyás rögtön izzadni kezdett, és alig bírta dadogni: – Excuse me, officer … – Jó napot kívánok! – Jött a felelet és a széles mosoly.

Mátyás nagyon elégedett volta a nyaralással. A sör tényleg olcsó volt, de a magyarokat nem verték, sőt. Az utolsó napokban a jó idő is visszatért. Már hazafelé gurultak, de Domicára még be akartak nézni. Az már szinte Magyarország, a barlang át is lóg, ugye. A pénztárban aztán közölték, hogy csak szlovák nyelvű vezetés van. Mátyás zavartan nézett körül, szinte az összes vendég magyar volt, odaátról vagy ideátról. Kaptak egy magyar nyelvű leírást, de hát a barlangban, mit tesz Isten, sötét volt. Az idegenvezető hangosan magyarázott és mutogatott, de kevesen figyeltek, mert nem értettek egy kukkot sem. A másik kísérő meg hátulról terelte a csoportot, nehogy valaki eltévedjen. Elértek a nagyterembe, a Római fürdőhöz (bár csak utólag tudták meg, hogy így hívják), ahol csónakba ültették őket. Nem fértek be mind, elment az egyik csoport, Mátyásék meg fel-alá sétálgattak addig. Mátyás véletlenül a két idegenvezető mellett kötött ki. Az egyik épp odafordult a másikhoz: – Hugyoznom kell egyet, mindjárt jövök …

Kolbenheyer kommentpolitikája