Egy újabb kötetet mutatnék be az Európa Áttekintések sorozatából: Mark Mazower A Balkán című összefoglalóját (Budapest, Európa, 2004; az angol eredeti: The Balkans, London, Weidenfeld & Nicolson, 2000). Ezúttal sem egyszerű, kronologikusan szerkesztett ismertetést kapunk, hiszen hol is kezdődik a Balkán története? Igen helyesen mutat rá a szerző arra a tényre, hogy ott, amikortól van neve a térségnek, amióta Balkánnak nevezzük. Mert az elnevezés sosem semleges dolog, valójában teremtő aktus: a Balkán nem puszta földrajzi fogalom, hanem metaforája mindannak, amit Nyugat-Európa (és a magát odaszámítani akaró Közép-Európa is) reménytelennek és visszataszítónak tart: elmaradottság, erőszak, etnikai és vallási kavalkád. A 19. és 20. századi Balkán történeti bemutatása azonban világosan megmutatja, hogy a metafora most is inkább a kitalálóiról szól. A Balkánon nem folyt évszázados küzdelem a vallások között, sőt itt volt a legharmonikusabb együttélés egész Európában. A Balkán nem az örökké civakodó kis nemzetek vidéke, hiszen ezek a nemzetek nem is léteztek korábban. Akkor honnan a metafora?

A Balkán a 14-20. század között az Oszmán Birodalom részeként muzulmán fennhatóság alá tartozott, de népességének zöme mindvégig ortodox keresztény volt. Emellett elég jelentős (szefárd) zsidó közösségek is éltek bizonyos városokban (pl. Szaloniki). Az iszlám előírja a keresztények és zsidók védelmét, de a „hitetleneknek” több adót kell fizetniük. Emiatt aztán a szultán sosem volt érdekelt abban, hogy minden alattvalója muzulmán legyen: jövedelmének zömét a Balkán adta. De talán még ennél is különösebb, hogy a késő bizánci kor széttagoltsága után a birodalmi egység az ortodox egyház, azon belül pedig a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka megerősödéséhez vezetett. Az Oszmán Birodalom sok szempontból Bizánc örököse volt, ilyen a cezaropapizmus is: a pátriárka a szultán alárendeltje, de egyben bizalmi embere is volt, a keresztények szószólója. Az egyház és a (máshitű!) állam összefonódásának azonban hosszú távon nagyon súlyos ára volt: a függetlenségi mozgalmak az egységes ortodoxiát sem kímélték, az új nemzetállamok nem csak a birodalomból, de a pátriárkátusból is kiváltak, ami mára székvárosára zsugorodott. Külön érdekesség a vallási együttélésből kisarjadt szinkretizmus: a paraszti népesség a biztonság kedvéért egy-egy nehezebb esetben a pópát, a hodzsát és a rabbit is segítségül hívta. A kérdezősködőnek meg azt felelték, ők „Szűz Mária muzulmánjai”.

A mai balkáni nemzetek kora középkori, sőt ókori államokra, népekre vezetik vissza eredetüket. Ez azonban inkább csak elleplezése annak, hogy az oszmán korszakban az önmeghatározás szinte kizárólag vallási alapon történt: keresztények voltak, más szóval „rómaiak”, azaz a régi Bizánc lakói (innen a törökök Rumélia elnevezése a Balkánra). Anyanyelvük lehetet szláv vagy görög, de ez inkább szociális, mint sem nemzeti különbséget takart: az iskolázottabb városlakók fel egészen Odesszáig görögül, az elmaradott falusiak le egészen a Peloponnészoszig szlávul beszéltek. A görög, bolgár és a szerb nemzet csak a 19. század közepén kristályosodott ki, de a parasztoknak még sokáig kellett magyarázni, hogy ők melyikhez tartoznak. Hamarosan megindult a románok nemzetté válása is, majd a századforduló után az albánoké. De pl. a macedón vagy a bosnyák nemzet csak a 20. század második felében jött létre. A nemzeti gondolat nyugati import, nem a balkániak vérében rejlik tehát a nemzeti gyűlölködés. Olyannyira, hogy a balkáni függetlenségi mozgalmak nem az elnyomott népek erejéből, hanem nagyhatalmi döntésre teremtették meg nemzetállamaikat. Az oszmán uralom alatt maradt „nemzettestvéreknek” meg eszük ágában sem volt csatlakozni.

A Balkán a 19. század végi európai utazók leírása alapján vált az elmaradottság és az erőszak metaforájává. Ezt megerősítette az 1912-13-as két Balkán-háború, illetve az 1914-es harmadik, amiből aztán az I. világháború lett. Pedig az első szemtanúk olyasmit kértek számon a balkániakon, amit saját hazájuk is csak nemrég hagyott maga után. Elborzadtak pl. a nyilvános kivégzéseken, amit pár évtizede még otthon is láthattak volna, és aminek nem a szadizmus az oka, hanem a modern börtönhálózat hiánya és az, hogy az állam másképp nem tudná bizonyítani, hogy végzett a gonosztevővel. Nem a balkáni népek találták fel az etnikai tisztogatást, és még csak nem is ők gyakorolták a legtöbbet. A Balkán a nagyhatalmak terepasztala volt, és a II. világháború utáni szovjet megszállás hibernálta a nemzetállamok kialakulásának még le nem zárt folyamatát. Elmúltával az zárult le a jugoszláv háborúkban. Amik persze újabb megerősítést adtak a sztereotípiáknak. De mivel másokat lenézni jó érzés, a Balkán rossz hírével együtt köztünk marad.

Kolbenheyer kommentpolitikája