A poszt előzményét itt olvashatod.
Ez egy Fülke- poszt
− Te miért lettél katolikus?
− Bonyolult. Majd egyszer elmesélem.
Még mindig nem arról fogok írni, hogy én miért vagyok katolikus, de már közeledünk a válaszokhoz. Én azért is vagyok katolikus, amiért a többiek, ezt próbálom az alábbiakban összefoglalni. A katolikusok jelentős része annak született. A kérdés itt tehát az, hogy miért tartanak ki az egyházuk mellett, mindaz ellenére, amit múltkor leírtam. A válasz nem egyszerű lustaság vagy gyávaság, hanem az emberi kapcsolatok működési elvében keresendő. Az ember közösségi lény, néhány ritka kivételtől eltekintve csak közösségben képes teljes életet élni. Az irodalom nem elhanyagolható része pont arról szól, hogy lehetetlen kivonulni a társadalomból, akár csak képletesen is: senki sem teheti meg büntetlenül, hogy nem veszi figyelembe a társadalom szabályait, akármilyen ostobák is azok. A tragikus hősök bukása okozza a katarzist: a tanulság nem csak a hős igaza, de szükségszerű bukása is egyben. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a közösségből való kilépés ára iszonyúan nagy, ráadásul éppen azok esetében a legnagyobb, akik oszlopai egy adott közösségnek.
Ha valaki keveset jár templomba, majdnem büntetlenül lemorzsolódhat, hiszen eleve kevés dolog kötötte oda, és fordítva, ez egyben bizonyítéka annak, hogy másfajta kötődései is vannak. Aki viszont hittancsoportba jár, tagja a templomi kórusnak, minden évben betlehemezik, az egyházközségi bálon ismerkedik, annak a kilépés rettenetes. Minden addigi kapcsolata megszűnik, árulónak tartják, de legalábbis zavarodottnak. Nem véletlen, hogy kiugrott pap még csak van: szerelembe esik, otthagyja a hivatást, de megpróbál katolikus maradni. Protestánssá váló katolikus pap viszont gyakorlatilag nem létezik. Annak a valószínűsége, hogy valaki túlélje a saját közössége masszív ellenszenvét, és egyben megnyerjen egy újat, gyakorlatilag nulla. Pedig Luther is így kezdte.
Én azonban nem születtem katolikusnak ebben az értelemben: sosem jártam hittanra, sőt templomban is csak turistaként. Bizonyos értelemben véletlenül lettem katolikus: istenkeresésem során ebbe az egyházba botlottam. Mármint ha hiszünk a véletlenekben. És ha nem? Akkor abban kell hinnünk, hogy a találkozás a transzcendenciával elrendelt. Nem racionális döntés, költség-haszon-elemzés eredménye, hanem misztérium, csoda. Nem a többi egyházat, sőt többi hitet utasítom el, csupán azt, hogy azok között teljesen szabadon lehetne választani. Feleséget (elnézést: férjet) sem úgy választ az ember, hogy sorba állítja a jelölteket, elemzi jó és rossz tulajdonságaikat, majd mérlegel. Hanem találkozik, és beleszeret. A katolikus egyházzal is találkoztam, és beleszerettem. Sokszor szenvedek miatta, és biztos vagyok benne, hogy van, akinél ez váláshoz vezet, de abban is, hogy küzdeni kell érte.
Folytatása következik pénteken.