Kétséges dolog le nem zárt regénysorozatról írni, de ki tudja megéljük-e valaha is a tizenhat éve tartó hömpölygés végét. Az HBO sorozata nem csak a népszerűségre erősített rá, de új távlatokat is nyitott: meglepően magas színvonalon egyesítette a szöveghűséget a filmes innovációval. George R. R. Martin A tűz és a jég dala ciklusáról van szó, vagy ismertebb nevén A trónok harca folytatásairól, az eddig megjelent öt kötetről (Budapest, Alexandra, 2003-2012; az amerikai eredeti: A Song of Ice and Fire,  New York, Bantam, 1996-2011). Kétséges, mert nagyon magasra tette Martin a lécet, és nagyon izgulunk, hogy megugorja. Hálátlanságnak tűnhet, de vele kapcsolatban szinte minden dicséret egyben kritika is: valóban megújította tartalmában és formájában az epikus fantasy-t, de éppen ezek az újítások fenyegetnek a pusztulásával. A világ felépítése, a karakterek és az elbeszélői szerkezet lesz az a három téma, amit alább kifejtek. Mielőtt belemerülnénk, essék még néhány szó a nyelvről. Nagy erénye a könyveknek a gazdag szókincs: vannak ismétlések, de sok ezer oldalon ez elkerülhetetlen, és úgy tud (képzelt) kort festeni, hogy nem archaizál látványosan. A család- és földrajzi nevek mind beszélnek, de szervesen illeszkednek az angol nyelvbe (épp ezért problémásak az essos-i nevek, bár itt is törekedett a rendszerre). A fordítást nem ismerem, de a fentiek miatt mindenkinek az angol eredetit ajánlom: magyarul csak veszíteni lehet.

Westeros világa nagyon aprólékosan és tudatosan felépített világ. Sokkal pontosabb földrajzot és néprajzot kapunk, mint bárhol. A társadalomnak nem csak teteje, de alja is van, sőt a gazdasági tevékenységek is hihetők. Kibontakozik a történelem, értelemszerűen legendás múlttal. Külön erénye a könyvnek a vallások kidolgozottsága, hitelessége. És persze a mindennapi élet apróságai a hírvivő hollóktól, a címereken át a népszerű dalokig. Mindez elképesztő realitást kölcsönöz a regény világának. És éppen ez a bökkenő, illetve bökkenők sora. A kidolgozottság ugyanis térben korlátos: Essos nagyon is elnagyolt, tele üres foltokkal, hiteltelenül egzotikus jelenségekkel, érthetetlenül működő társadalommal és gazdasággal. Másrészt a realizmus nem illeszkedik mindig zökkenőmentesen a mágiával. Nagyon jó ötlet, ahogy egybefonódik a tél közeledése a fennálló rend szétesésével és az ősi erők ébredésével, de mégis előkészítetlen és motiválatlan néhány mágikus cselekmény (nem említek konkrétumot, hogy senki élményét ne rontsam el). Az alapötlet szerves része a hosszú, változó időtartamú évszakok rendje, valójában azonban ez eleve hiteltelenné teszi, hogy az általunk ismert növények, állatok, sőt emberfajták éljenek ebben a világban. (Mindig vicces, ha egy középkorira stilizált fantasy-ben automatikusan nincs krumpli és pulyka – egyedül Tolkien nem félt ettől).

Szinte kötelező dicsérni Martin karaktereit. Van is miért, és talán itt a legnagyobb az eltérés a műfaj klasszikusaitól. Mert Martin nem az amerikai Tolkien, és ezt nem értékelésként mondom, de semmi sem áll távolabb tőle, mint a legendák világa, ahol a jó jó, a gonosz meg gonosz. Itt minden karakter árnyalt, még akkor is, ha vannak kedvencek: ők is botlanak, néha nem is kicsit. De még érdekesebb, hogy a rosszak saját történeteiből kiderül, hogyan is jutottak idáig: ha megbocsátani nem is lehet nekik, de megérteni őket igen. Ám a karakterekkel van a legnagyobb gondom, mindjárt kettő is: nem ismerik a boldogságot és hullanak, mint a legyek. Ebben a kitalált világban a boldogság olya törékenynek tűnik, hogy akinek pár pillanat jut belőle, már elégedett lehet. Ha valami jól alakul, biztos közbeszól a halál, valamilyen baleset, de legalábbis a kötelesség és a becsület, ami nem engedheti a belefeledkezést. És igen, a halál. Értem én, hogy így aztán valóban nagyon izgalmas a könyv, hiszen sosem tudhatod, az adott szereplő megéli-e a következő oldalt. De akkor is átverve érzed magad: megszerettél valakit, akit az író elvett tőled. Ő a leggonoszabb szereplő.

Az előző kettőhöz szorosan kapcsolódik a szerkesztés témája. A regényfolyamnak nincs egyetlen elbeszélője, és egyetlen cselekményszála, hanem a három főtémából kiágazó eseményeket több tucatnyi szereplő személyes nézőpontjából látjuk. Ez a szerkezet teszi lehetővé, hogy ne alakuljon ki egyetlen főszereplő, hogy mindennek lássuk a színét és a fonákját is. De például gyakorlatilag lehetetlenné teszi az időérzékelést: fontos lenne, mégis követhetetlen, ki mikor hova ér el. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy az amúgy is parttalanul hömpölygő regényfolyamot, gátja vesztett folyóvá teszi. Martin imád belefeledkezni a részletekbe: nem csak egy-egy lakomába vagy ruhaleírásba, de az összes mellékszereplő élettörténetébe, minden vidék legendáiba. És ha mindezt minden szereplő kalandja során megkapod, több száz oldal után is az az érzésed, hogy szinte semmit sem haladtál a sok-sok cselekményszálon. És teljesen igazad is van. Az újabb szálak megjelenése, az újabb szereplők felbukkanása lehet életszerű (akkor miért érzem néha mégis deus ex machinának?), de az egész regény egyre elvarrhatatlanabbnak, befejezhetetlenebbnek tűnik. Pedig nem abbahagyni szeretném, hanem csak megtudni, mit hoz a tavasz.

Kolbenheyer kommentpolitikája