Vannak könyvek, amiket jobb felnőttként nem (újra)olvasni. A mozifilm erőteljes reklámkampánya juttatta eszembe, hogy gyerekkoromból kimaradt Edgar Rice Burroughs A Mars hercegnője (The Princess of Mars,1912) című könyve. Az olvasás közben kibontakozó világkép azonban annyira meghökkentett, hogy gyorsan újraolvastam a Tarzan-t is (Tarzan of the Apes,1912). Az eredmény még jobban lesújtó: a szerző nem csak a sci-finek álcázott fantasyben, de a klasszikus kalandregényben is vállalhatatlan. A belőle kinőtt populáris mítosznak szerencsére vajmi kevés köze van az eredetihez, csak a liánok meg az üvöltözés maradtak, ami manapság éppen nem annyira menő. Épp ezért a fene se érti a Disneyt, miért gondolta, hogy John Carter kalandjai (mert a nézeteit gondolom cenzúrázták − nem láttam még a filmet, de az eredetit a mai píszí légkörben megették volna) megérnek százmillió dollárt. Itt szúrnám közbe, hogy mindkét művet a kitűnő Project Gutenberg ingyen letölthető e-könyveként olvastam, ezért is nem a szokásos borítóképet mellékeltem. Angol nyelvű klasszikusokat (értsd: lejárt a jogdíj) sok formátumban (hangoskönyvként is) kínálnak, a többi nyelvből szegényebb a választék, de nem vizsgáltam meg alaposabban. De térjünk vissza a marsi sivatagba és a földi dzsungelbe, hisz mindkettő ugyanannak a világnak a kivetülése: a majmok rasszista, szexista és mérhetetlenül egoista bolygójáé.

John Carter a Marson két fajjal találkozik: a három méteres, négykarú zöld marsiakkal és az emberhez megszólalásig hasonló, csak éppen más színű vörös marsiakkal. Azt, hogy két ennyire különböző fajnak miért azonos a szaporodási ciklusa (tojásból kelnek ki), a nyelve és néhány kulturális vonása, most ne firtassuk, a szerző sem teszi. Az viszont egyértelmű, hogy az emberszerű vörösek fejlett civilizációt működtetnek és gazdag érzelmi életük van, míg a bestiális zöldek csak pusztítanak és még a szeretetet sem ismerik. (Akad köztük is egy-egy „nemes vadember”, kivételként erősítendő a szabályt.) És ha a színek zavaróak lenének, még azt is megtudjuk, hogy az eredeti legfejlettebb marsi kultúrát fehérek hozták létre. Még egyértelműbb a helyzet a Tarzan-ban: a fehérek között is lehet gonosztevő, de a gondosan „kitenyésztett” angol arisztokrácia mindenképp felsőbbrendű, a feketék pedig babonás, gyermeteg, ostoba, kapzsi és kegyetlen félemberek. A majmok, akik Tarzant felnevelték, még rosszabbak, itt nyoma sincs romantikának vagy társadalomkritikai szándéknak (mint mondjuk Kipling Dzsungel könyvé-ben). Ezek után már nem meglepő, hogy John Carter és Tarzan Jane-je is az amerikai Délről származik.

A régebbi kalandregények nem bővelkednek komolyan vehető női szereplőkben. Sokan Tolkiennek is a szemére hányják, hogy a nők feledhető árnyak csupán. Bárcsak ugyanezt mondhatnám Burroughsról is! Dejah Toris és Jane sokat szerepel, és sokat is beszél. Leginkább azonban szenved, és két erős kar biztonságára vágyik. A törékeny, önállótlan, döntésképtelen, védelemre áhítozó és teljesen szubmisszív viktoriánus nőideál vagy inkább –karikatúra áll előttünk. Az erős karok ölelését leszámítva teljesen aszexuális a cselekmény, a nő szerelmét pedig teljesen egyértelműen a férfi brutális ereje nyeri el. Tarzant ugyebár a majmok edzették hatalmasra, John Carter pedig egyszerűen az alacsonyabb marsi gravitációnak köszönhetően szuperhős, ám mindketten egy-egy marginális ellenfél állatias legyilkolásával bizonyítják férfiasságukat nőstényeik szemében. Akik persze rögtön belezúgnak az addig sosem látott, nyilvánvalóan egy másik világból származó, velük beszélni nem vagy csak alig tudó macsóba.

Végül teljesen elképesztett a szereplők gátlástalan és teljesen reflektálatlan egoizmusa. A mellékszereplők elhullása minden kalandregény tartozéka, de ennek jelentősége kell, hogy legyen, hiszen így emelkedik ki a főhős képessége és/vagy szerencséje. Nos, itt nem. A főhősök teljesen mellékesen gyilkolnak, vagy vezetik halálba alárendeltjeiket. Miközben erkölcsi ál-dilemmáik vannak (hazudhatnak-e nyilvánvalóan gonosz ellenségnek, vagy be kell-e tartani eszement ígéreteket), meg sem érinti őket a körülöttük arató halál. Nem arról van szó, hogy Howard Conan-jához hasonlóan civilizáció előtti barbár hősök lennének, hanem csupán arról, hogy a főhős szenvedélyei magasabb rendűek a köznép életénél. Az Iliász szemlélete 20. század eleji kalandregény stílusában. Brrr! Nem az a baj, hogy a kék és a vörös bolygót is majmok népesítik be, hanem az, hogy úriembereknek képzelik magukat.

Kolbenheyer kommentpolitikája