Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Szerintem a tapintat igenis nagyon fontos. Irtózom az őszinteség önjelölt bajnokaitól, máig emlékszem arra a seggfej Ivánra hetedikből, aki megmondta az ofőnek, hogy ő pedig nem ül a Julcsi mellé, mert annyira ronda, és amikor erre az rászólt, hogy ez nagyon udvariatlan, azt kérdezte, hogy miért, jobb a kegyes hazugság, mint az őszinte igazság? Hát szerintem igenis jobb. Illetve ez attól függ, de általában mégiscsak jobb. Mert semmi értelme csak úgy megmondani mindenkinek mindent, csak rosszkedv lesz belőle, meg sértődés, és mindenki kellemetlenül érezheti magát. Van, amit felesleges kimondani, vagy legalábbis nem úgy kell, vagy nem akkor. Persze lehetnek kivételek, amikor jobb mégis, de ezt annyira nehéz felmérni. Most például úton vagyunk Petyához, és Greg még nem tudja, mert szerintem ezt nem nekem kell elmondani, ha Petya nem mondja, akkor én csak azért, mert nekem mondta, nem adhatom tovább, sőt. Mondjuk adódhat ebből kínos szitu, de direkt, előre tapintatlannak mégse kéne lenni, nem? Mert ha teszem azt, én most elkotyogom, és a Greg jó szokásának megfelelően valami poént csinál ebből, akkor az ultragáz, és csak én tehetek róla, miért nem voltam tapintatos.

Ma a suliban például szerintem igazán nem én tehettem róla. Mármint ez most nem a Gregről meg a Petyáról szól, csak úgy példának mesélem. Lukasórám jött, ráadásul a nyolc cében voltam, még mindig elviselhetetlenek, hát kimentem elszívni egy cigit. Amióta benn az épületben nem lehet, kijárunk a parkoló mögé egy kis kunyhóba. Épp csak rágyújtok, amikor bejön a Marci. Sodor magának egyet, mert ő mostanában ilyenben utazik, és közben persze hangosan meséli, hogy a mittudomén melyik osztály mekkora marha volt. Én meg látom közben, hogy le van húzva a slicce. Már épp szólnék, amikor belép az Erzsi is, hát egy nő előtt mégsem mondhatom. Próbálkoztam egy rávezető sztorival, hogy milyen krétaporos volt a tanári asztal, és amikor nekidőltem, akkor pont rossz helyen, és hát le kellett porolni, még mímeltem is, hogy, ni, így kell porolni, de Marci nem vette az adást, juszt se nézett oda. Amikor Erzsi lehajolt, hogy elnyomja a csikket, mutogattam Marcinak, hogy ott lenn, de ő azt hitte, az Erzsi seggére mutatok, és csak rázta a fejét, hogy túl nagy a kuffer. Próbáltam időt húzni, hogy Erzsi előbb elmenjen, és szólhassak, de Marcinak órája volt, és rohant. Amikor beléptünk az épületbe, rögtön felharsant a diákkórus „A tanár úr slicce …!”, mire a Marci rámsziszegett, hogy miért nem szóltál, te marha!

Hát ez szerintem baromi igazságtalan volt, hiszen én próbáltam, de mégsem lehettem tapintatlan. Ezért nem akarom a Gregnek se elmondani, amit a Petyáról tudok. Mert azért jelent az valamit, hogy valakik évekig padtársak, és aztán ezért is én voltam az egyik tanú az esküvőn, szóval nem csoda, ha engem felhívott, hogy üljünk be egy sörre, mert mesélni akar valamit. Hát gondolom a Greget nem hívta ezzel fel. Persze amikor a Buciról kiderült, hogy meleg, úgy értem, hogy hivatalosan kiderült, mert sejteni azért elég régóta lehetett, és ezt ő állítólag elmondta a Gregnek, akkor ő mindenkinek továbbmondta, és amikor én szóltam, hogy azért ez nem tapintatos, akkor lehülyézett, hogy a Buci nyilván azért mondta el neki, hogy ő elterjessze, mert az sokkal kínosabb lenne, ha mindenkinek külön el kéne mondania. De a Petya nem egy Buci, ő nyilván nem azért mondta el nekem. Nem, nyilván nem, csak azért juthatott eszembe, mert azért tartok attól, hogy a Greg mégiscsak belecsap valahogy a lecsóba. Mindegy, most már megjöttünk, a lépcsőházban már nem mondhatom el, biztos nem lesz para. Greg persze köszönés után egyből a konyhába megy, és kinyitja a hűtő ajtaját. Nagyot füttyent a sok borosüveg láttán, és odafordul Petyához: – Na mi van, barátom, baszódik a házasságod? – Ezek szerint, te ezt még nem tudod … – mondja Petya, és megkínzott tekintettel mered rám.

Kolbenheyer kommentpolitikája