Most újra divat az antiutópia (disztópia?), valójában mégis véletlen egybeesés, hogy Margaret Atwood A szolgálólány meséje (Szeged, Lazi, 2006; az angol eredeti: The Handmaid’s Tale, London, Virago, 1987) című klasszikusa a kezembe került. Bár film, sőt opera is készült belőle, úgy érzem, Magyarországon alig ismert, a kötetet is leárazva vettem. A műfaji gettó ebben az esetben rosszat tett a műnek: sci-finek ugyanis túl komoly, de ha annak tekintik, mégsem veszik már komolyan. A kerettörténet (megtalált, sőt történészileg elemzett kézirat); az egyes szám első személyű, de mégis félelmetesen személytelen, hiszen névtelen („a szolgálólány”) elbeszélő; az ő korlátozott nézőpontja miatt rafináltan esetlegesen építkező történet; az állandó flashbackek, sőt a folytonos reflexió az emlékek rekonstruálhatatlanságára; a személyesen megélt rettenet domesztikáltsága; végül a provokatívan nyitva hagyott befejezés mind-mind olyan eszközök, amik eltántoríthatják, de ínyenc módra le is nyűgözhetik az olvasót. A közeljövőbe helyezett történetek általában rendkívül gyorsan elavulnak, Atwood meséjének is van néhány eleme, ami nagyon a ’80-as évekhez kötődik, leginkább a mérgező hulladékoktól ellepett, terméketlenné vált világ komor képe ilyen. De Gileád ultrakonzervatív-keresztény, szexista, totalitárius diktatúrája időt állóbb, és pont ezekről a vonásairól szeretnék a következőkben írni.

Nem mondhatom, hogy ne lenne nyilvánvaló, hogy Gileád keresztény diktatúra: minden intézmény, sőt minden bolt neve bibliai, az üdvözlések kegyes frázisok, a családi és közösségi eseményeknek egyházi liturgiája van, de mindenekelőtt: a szereplők rendszeresen imádkoznak. Mégsem merül fel soha a fiktív elbeszélőben, és bennem mint olvasóban sem, hogy itt egy világnézet felett mondjon ítéletet. Mert a rendszer ellenállói is hívők (leginkább kvékerek), az áldozatok imái teljesen őszinték, az elnyomók képmutatása pedig ordító. Persze érvelhetnénk úgy is, hogy a diktatúra egyik legszörnyűbb sikere pont az, ha az elnyomottak is magukévá teszik az elnyomás világnézetét. De ez az érv ott csúszik félre, hogy Gileád az USA helyén jött létre, azaz egy eleve keresztény társadalom torzszülötte a keresztény diktatúra. A diktatúrák nem jöhetnek létre a semmiből, építkezniük kell a korábbi korszak kulturális hagyatékából, hogy nyelvük érthető legyen az elnyomottak számára is. A mai iszlamizmus sem feltétlenül az iszlám egyenes következménye, hanem a társadalmi válságra adott, adekvát nyelvű válasz.

A szolgálólány meséjé-nek leghátborzongatóbb vonása természetesen a szexizmus, a nők teljes alávetettsége és kihasználása. Ennél a témánál különösen érdekes a mű szerkesztése: mivel a fiktív narratíva szerint itt az utókornak és/vagy a kortársaknak hátrahagyott beszámolóról van szó, a világ alapvető működését nem kell eleve leírni, az csak a cselekményből, a visszaemlékezésekből, sőt néhány elem csak a legvégén, a történészi értelmezésből derül ki. Ezen persze sokat ront a történet ismertsége miatt kikerülhetetlen spoiler, de még a fülszöveget elolvasva is működik a feszültségfokozás. És persze ennél a témánál is visszaköszön amit fentebb írtam: a nők jogfosztása nem a semmiből bukkan elő. Ezért alkalmazkodik a társadalom gyorsan az új helyzethez. A férfi családfői mivolta, a nők politikán és gazdaságon kívül tartása olyan gondolatok, amik még mindig nem múltak ki a világból (és még inkább jelen lehettek a ’80-as években). A csoportokkal szembeni előítéletek azért is nagyszerűen demonstrálhatók ezen a példán keresztül, mert itt a legnyilvánvalóbb, hogy a mindennapok folyamatosan cáfolják az előítéletek alaptételeit, de az is, hogy az előítéletességet természetességgel elfogadók nem feltétlenül aktív gyűlölködők, sőt, többféleképpen is gyengéd érzelmek fűzhetik őket a nőkhöz.

Mindkét téma a diktatúra működtetésére is kifuttatható, arra a kérdésre, hogy mi történik az átlagemberekkel mindeközben. Mert a többség alkalmazkodik, és nem csak a gyávaságból nem áll ellen aktívan, hanem azért sem, mert nem is fogalmazódik meg benne, hogy mi a probléma, min szeretne változtatni. A diktatúrák sosem egyformán fosztják meg alattvalóikat mindentől, és az így képzett egyenlőtlenségben könnyen kijátszhatók egymás ellen az egyes csoportok. Elég ehhez a felsőbbrendűség tudata, esetünkben ez nem csak minden férfi számára adatik meg, de a nőket is rengeteg kasztra bontja. Mivel a fiktív elbeszélő is nő, aki a családi ház bezártságát csak a bevásárlás izgalmaival oldhatja, leginkább ezt a mikrovilágot ismerjük meg: a feleség a ház ura, de kénytelen elviselni a szolgálólány jelenlétét és sajátos szolgálatát; a Márta-nővér egyfajta háztartási alkalmazott, de lenézheti a szolgálólány erkölcstelen múltját és kétes jelenét; a szolgálólány irigykedhet mindenkire, de büszke lehet egyedüli termékenységére. Mert Gileádban a keresztény hatalmi elit terméketlen felesége mellé kiutalva szolgálólányt kap, akit Ráhel és Lea történetét másolva a feleség jelenlétében megtermékenyíthet, hogy az gyereket szüljön nekik. Ez sem gyerekmese.

Kolbenheyer kommentpolitikája