Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kéri Antal óvatosan vette ki a postaládából a szokatlan alakú, vastag papírból készült borítékot. Rossz előérzete volt, főleg a tegnapi telefon után. A novelláskötetét szerkesztette, de az egyik ciklus sehogy se akart összeállni. Félretolta, és odalépett a telefonhoz. A fiától tudta, hogy Mártát, az anyóstársát (menyének anyját) műtötték: zsibbadt a keze, alagút szindrómát diagnosztizáltak és végül a kézsebészeten kötött ki. A telefon kicsöngött, de nem vették fel, csak az üzenetrögzítő: „Vránics lakás, nem vagyunk itthon”. Na, majd később. Alig merült bele újból az „Idegen” munkacímet viselő ciklus rendezésébe, amikor megcsörrent a telefon. Felvette. – Tóni? Itt Márta. – Márta? Ez hihetetlen! Épp az előbb hívtalak! – Igeen? – Persze! Hogy van a kezed, mi van vele? – A kezemmel? – Igen, a műtéttel. Fáj? Mit mond az orvos? – Dehogy fáj! Az orvos meg azt mondja, hogy jobb már nem lesz. De most ezt miért kérdezed? – Nem lesz jobb? Ezt másnap már tudják? De akkor … nem értem … hogy-hogy miért, hát most műtötték … – Most? Te viccelsz? Tavaly volt! – Tavaly? Nem értem … halló … Márta, te vagy az? – Igen, mondtam, Füzi Márta, most mi bajod? – Füzi? Ja, úgy! Izé, én azt hittem, szóval nem ismertem meg a hangod, összetévesztettelek … – Igeen? Hát én csak azért hívtalak, mert felmerült tegnap a neved, érted, a bizottságban. Gondoltam, jó, ha tudod.

Hát ezért forgatta óvatosan az ujjai között a borítékot. Most ne. Hazudna, ha azt mondaná, nem érdemli meg, de most nem akart kitüntetést. Ezektől nem. Aztán feltette a szemüvegét, és megnyugodott. És rögtön kíváncsi is lett. A levél nem a minisztériumból jött, hanem a Vámbéryből. A gimnáziumból, ahová járt, az alma materből, ahogy nagyképűen mondják. Kinyitotta. Nos, igen, olvasta az indexen, megszorítások mindenhol, emelkedő rezsi, az iskola a volt diákokhoz fordul, ha tudnak, segítsenek, szeretnének támogató hálózatot kiépíteni, lesznek rendezvények. És akkor, mint méltán híressé vált volt diákjukat, Kossuth-díjas művészt, meghívnák, ha lenne olyan kedves, tartana egy előadást, igazából bármiről, az írásairól mondjuk, lesznek más meghívottak, impozáns lista, egyfajta méltó hírverés, sajtókampány, figyelemfelhívás. Kéri Antal a homlokára tolta a szemüvegét, megvakarta az orrtövét, és azt vette észre, hogy már a szövegek kiválasztásán gondolkodik, amit tinédzsereknek érdemes lehet felolvasni, megmagyarázni. És az „Idegen” ciklus összeállni nem akaró szövegei közül rögtön elő is tolakodott kettő, rövidek, van csattanójuk, tényleg viccesek, de ha megkapargatjuk, és talán pont ez lenne a lényeg, a gyerekekkel együtt kapargatni, akkor van azért ott még valami, de mégsem alszik el tőlük senki. Nyomban küldött egy mailt, hogy részére a megtiszteltetés, ez lenne az előadás címe, itt van csatolva két szöveg, ezt valami jó orgánumú gyerek felolvashatná, és akkor a megbeszélt időben ott lesz.

Az előadás előtti este rosszul aludt, egyre az járt a fejében, mit fog mondani. Reggel még átolvasta a szövegeket, meg néhány recens kritikát róluk, majdnem el is késett, taxival ment végül, pedig nem szeretett költeni. A kapuban nem várta a magyartanár, akivel lelevelezte a dolgot, csak egy bágyadt hangú fiú, aki felkísérte a másodikra, egy félig üres, kopott terembe. A terem előtt végre összefutott a magyartanárral, aki némileg indignáltan válaszolt a kérdésére, miszerint nem, a szövegeket nem adta oda senkinek, épp rossz volt a nyomtató, aztán meg elfelejtette. – Az én saram. – mondta csöppet sem bocsánatkérő hangon, és mintha ezzel el volna intézve, továbbállt. Kéri Antal megkérdezte az őt felkísérő bárgyú fiút, hogy esetleg egy pohár vizet kaphatna-e. Az kicsit gondolkodott, majd azt mondta, hogy a fiúvécében végül is van víz, csak egy palack kellene, hozott-e esetleg magával. Mivel nem hozott, a második szöveg végére, mert hát neki kellett felolvasnia, nem volt mese, teljesen kiszáradt a szája. A beszélgetés akadozott, egyre jobban zavarta a második sorban ülő két lány folyamatos vihogás. Végül csak megkérdezte, min szórakoznak ilyen jól. – Semmin! Csak azon nevetünk, hogy milyen hangosan korog a gyomrunk! – vihogtak tovább. – Sajnos tízórait nem hoztam magammal. – válaszolta Kéri, tulajdonképpen büszkén a riposztra. Még egy kérdést feltett, a tapsot nem várta végig, kiment és köszönés nélkül hazaindult. Otthon legépelt egy új novellát, ezzel lezárta az „Idegen” ciklust, a taxiszámlát meg elpostázta a Vámbérynek.

Kolbenheyer kommentpolitikája