Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Halmossy Kálmán rosszkedvűen nézte az ablakból a havazást. Húsvét vasárnap volt. A lánya, Sára az előbb telefonált, hogy mégsem jön érte az öregek otthonába, hogy hazavigye a családi ebédre, mert a kis Dávid belázasodott, és egyelőre az ügyeletre mennek. Újabb szürke, sötét nap, a zuhogó hódarában ki se érdemes menni. Korai húsvét, előfordul az ilyesmi, mondogatták a tévében, de Halmossy Kálmánnak eszébe jutott az a régi korai húsvét, amikor már javában virágoztak a fák. Az oroszok nagyszombaton vonultak be Sopronba, de Halmossyék, illetve akkor még, a névmagyarosítás előtt, Hillerék már nem voltak ott. Karcsi bácsi, Kálmán nagy-nagybátyja parancsot kapott, hogy a tűzoltóságot evakuálja, visszavonulás a Birodalomba. Mert a kormány, a Szálasi-kormány ugyan már elmenekült, de Magyarország maradék tűzoltósága, Kálmán emlékei szerint nyolc-tíz sötétszürke tűzoltókocsi, Sopronban állomásozott, ki Szegedről menekült, ki Bajáról. Kálmán édesanyja kijelentette, hogy ő nem marad itt, képzelje, Ignác, mit tehetnének velem ezek az oroszok, nézett jelentőségteljesen Kálmán apjára, így aztán ők is bezsúfolódtak az egyik tűzoltókocsiba, és irány Brennberg.

Arra Kálmán már nem emlékezett, miért Brennberg felé menekültek, arra viszont igen, hogy az anyja mindent megpróbált felpakoltatni a tűzoltókocsira. Kálmán is kénytelen volt felvenni a fehér bundáját, azt mégsem hagyhatják ott, pedig meleg volt, és azonnal izzadni kezdett. Gizi, a nővére a kis piros babakocsihoz ragaszkodott, amivel papás-mamást szokott játszani, így azt felszíjazták az autó tetejére. Aztán amikor repülők húztak el felettük, a tűzoltók pánikszerűen tépték le és vágták az árokba a rikító piros játékot, Gizi kétségbeesett sírása ellenére. Erdei utakon haladtak, át a hegygerincen. A túloldalt Récény felé bukkantak elő, már Ausztriában, de hirtelen megállt, sőt tolatni kezdett az első tűzoltókocsi. A domboldalon páncélos ütközet zajlott. A visszaút kétségbeesettebb volt, és még inkább az lett, amikor a harmadik autó alatt leszakadt egy vízmosás feletti fahíd. Kiemelni nem tudták, és az egész konvoj leállt. Az ágyúdörgésről nem lehetett tudni, közeledik-e, a szülők pánikolni kezdtek. Gizi fogta Kálmán kezét, és szaladtak az erdőn keresztül. Virágillat, napfény, vízcsobogás. És gránátok. Egy tisztáson szaladtak át, amikor a repülők elhúztak felettük. Gizi a földre nyomta Kálmánt, aztán rá is feküdt, amire az rúgni, kapálózni kezdett, erre a nővére is ütni kezdte, hogy te kis hülye, világít a fehér kabátod, próbállak takarni, nehogy észrevegyenek, azt akarod, hogy lelőjenek, maradj már veszteg, kis rohadék.

Valahogy eljutottak Brennbergbe, sőt az egész család, és a tűzoltók nagy része is. Karcsi bácsi parancsokat osztogatott. Feltörték a Szálasi-bunkert, és behúzódtak éjszakára, az bombabiztos volt. Kálmán csak a lambériára meg a telefonzsinórokra emlékezett. Másnap aztán beköltöztek az üresen álló bányamérnöki lakásokba. Gyönyörű húsvét vasárnap volt, csak Miklós, a harmadik testvér lázasodott be. Éppen a borogatást cserélte a homlokán az anyjuk, amikor beállítottak az oroszok. Kálmán azóta sokat gondolkodott, hogy vajon csak utólag váltak-e karikatúra-szerűvé az emlékezetében, de határozottan úgy emlékezett, hogy mindkettőnek több karóra is csillogott a csuklóján, és azt ismételgették, hogy davaj csaszi. Még a mákos tészta illatát is érezte az orrában mindig, ha erre a jelentre gondolt, ami a sparherten főtt a sarokban. Kálmán édesanyja halálra sápadt, férjére nézett azzal a tekintettel, hogy ugye megmondtam Ignác, most jön az a bizonyos valami, amit tisztes úriasszonyokkal tesznek ezek az oroszok. De aztán az egyik észrevette Miklóst az ágyban. Tyífusz? – kérdezte. Karcsi bácsi bőszen bólogatott összes orosztudásával. – Bolsoj tyifusz. – Az oroszok már ott sem voltak, és húsvét vasárnap a háború Halmossy Kálmán számára véget ért. 

Kolbenheyer kommentpolitikája