Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
– Mondd csak, tényleg kocsmai verekedésbe keveredtetek? – kérdezte az igazgatónő, de olyan hangsúllyal, hogy Áron nyakán felállt a szőr. Ezt meg ki mondta neki? – Á, neeem! Ez így erős túlzás … az utolsó este volt egy kis izgalom, de semmi komoly … – Hát én nem így hallottam, és kíváncsi vagyok, mit szólnak a szülők. Azért ez egy kicsit veszélyes, nem gondolod? Különben is, iskolai táborban kocsmázni … – Az álszentség egy kicsit még jobban bosszantotta Áront, mintha lehetne gimnazistákkal osztálykirándulni vagy táborozni sörözés nélkül, és mintha ezzel nem lenne tisztában mindenki, aki nem dugja direkt homokba a fejét. De most higgadtnak kell maradnia, nem éghet rá ez a pletyka. – Nem volt kocsmázás. A búcsúestét a szabadstrand büféjében rendeztük, a gyerekek csinálták a zenét, hétköznap este volt, rajtunk kívül senki sem volt ott. Elismerem, megihattak egy-két sört, de végig tanári felügyelet alatt voltak és biztonságban. – Akkor mi ez a verekedés dolog? – Az este egyik pontján odajött három helyi fiatal, zenét kértek, ami pont nem volt meg, erre az egyik hangoskodott egy kicsit, de a társai hazavitték. Mi, felnőttek, végig ott álltunk a keverőpultnál, mondom, hogy mindent kézben tartottunk. Szerintem a többség észre sem vette az egészet. – Hát, nem is tudom … így persze más … na jó, akkor ezt lezárhatjuk. – És az igazgatónő új áldozat után nézett. Áron felsóhajtott, és arra gondolt, hogy végül is igazat mondott.
– És arra a bunyóra emlékszel? Mikor is? Tíz vagy tizenkét éve? Tudod, a táborban! – Viktor nyelve már kicsit nehezen forgott. Áron kortyolt még egyet a viceházmesterből: – Nem is volt az bunyó! Először simán elmentek, aztán amikor visszajöttek, akkor is csak kis lökdösődés volt. – Hát ez az, pedig de meg kellett volna rakni azt a kis taknyot! – Hülye vagy. Mázlink van, hogy nem lett semmi. – Te vagy hülye. Nyolcvanan voltunk a háromra, aztán az egyik már a Márktól úgyis kapott néhányat. Simán elkaptuk volna őket. – Negyvenen voltunk, és a fele sem volt fiú. Különben is, gyerekek voltak, gimnazistákat akarnál bunyóba vinni? És ha megijednek? Én is megijedtem volna annyi idős koromban. Meg aztán nem is tudnak verekedni, hiába nőttek nagyra. A Márk véletlenül letépte az egyikről a pólót, de nem tudom, melyikük marad felül, ha nem szedjük szét őket. Csak magunkra számíthattunk volna. Én nem akarok három részeggel verekedni. – Á, akkor is simán lenyomtuk volna őket, csak puha voltál. – Ja, puha, főleg, amikor megjelent az a másik társaság is, a kigyúrt kopasszal. Te se tudtad, mit fognak csinálni, kit ütnek meg. – De mellénk álltak! – Köszönöm szépen. Emlékszel, mit üvöltött a kopasz? A dídzsé az én védelmem alatt áll, menjen a zene! Hajnalig nem hagyhattuk abba, nehogy velük legyen para! Akkor már te se akartál bunyózni.
– És azt meséltem már, amikor a táborban meg kellett védenem a tanítványaimat? – kérdezte Áron reménykedve az unokáit. – Nekem már igen, különben is még pakolnom kell. – kiáltotta Zsófi és felszaladt a lépcsőn, hogy a nagypapa ne vegye észre, milyen kínosan érzi magát a hülye történeteitől. Marci azonban a fejét rázta és csillogott a szeme. Persze, hogy hallotta már, de tízévesen az ember szívesen hallgat újra történeteket, meg amúgy is jobb, ha a nagypapa mesél, mintha pakolni kéne a másnap induló táborra. – Hát, amikor még én is iskolában tanítottam, akkor minden nyáron vittem a tanítványaimat táborozni. Jó kis tábor volt az, színészkedtünk, filmeztünk, voltak hatalmas beszélgetések, és minden este közös játék, na de nem ezt akartam mesélni. Hanem, hogy egyszer az utolsó este nagy bulit csaptunk. És egyszer csak odajött vagy tíz fickó, nagyon rossz arcú legények voltak, és nagyon izmosak is. Mondták, hogy tegyük be ezt és ezt a számot. Mondtam nekik, hogy az nincs meg, különben is ez zártkörű buli, kívül tágasabb. Erre a vezérbika meg akarta ütni a dídzsét, de elkaptam a kezét és visszalöktem, de úgy, hogy a kezemben maradt a leszakadt pólója. – Itt Áron mindig kacsintott egyet, Marci pedig nevetett, tudta, hogy itt kell, készült is már rá. – Erre nekünk akart jönni mind a tíz, persze az én embereim is felsorakoztak, de mondtam nekik, hogy lépjenek eggyel hátrább, el tudom intézni egyedül is. Mondtam a bajkeverőknek, hogy a dídzsé az én védelmem alatt áll, és felkaptam egy széket a lábánál fogva, hozzávágtam egy asztalhoz, hogy széttört és csak a lába maradt a kezemben, mint egy bunkósbot. Akkoriban sokat fekvőtámaszoztam, tényleg, Marci te még fekvőtámaszozol esténként? Mert az nagyon hasznos, az ujjatlan pólómban voltam, amikor megpörgettem a széklábat, látták a bicepszemet, nem tagadom. El is kotródtak gyorsan. Én meg odamentem a pulthoz, mondtam, hogy elnézést a székért, kifizetem, és kértem egy sört. Nem mondom, hogy a csaposlány nem nézett rám elolvadva, de ezt nagyanyádnak ne mondd el. – és Áron újra kacsintott.
