Amin Maalouf könyve, A keresztes hadjáratok arab szemmel (Budapest, Európa, 2002; a francia eredeti: Les croisades vues par les arabes, Paris, Èditions Jean-Claudes Lattès, 1983) az összeurópai lelkiismeret-furdalás és polkorrektség maradandó emléke, de kevésbé lehetett volna félrevezetőbb fülszöveggel ellátni, mint azt az Európa kiadó tette. Mert a „vérbeli történész” „pontos látlelete” nem más, mit egy jó tollú regényíró olvasmányos és alapos kompilációja a kortárs arab krónikákból. Nagy fegyvertény ez, véletlenül sem vitatnám, hiszen a középkori katonai sikereket még ma is belengi a romantikus múltszemlélet, nem árt az áldozatok szenvedéseinek bemutatásával lerántani róluk ezt a leplet. De ahogy maga a szerző is elmereng rajta a rövidke utószóban, a keresztes hadjáratok története valójában a 20. század konfliktusainak és nemzetépítő stratégiáinak megértéséhez nyújt adalékot, nem a régmúlt hiteles feltárásához. Akit csak az események, főleg azok eddig kevésbé ismert, mert muszlim szempontú részletei érdekelnek, annak tetszeni fog a könyv. Történészként kicsit hosszú alapanyag egy jóízű vitához a múltszemléletről és nacionalizmusról. Naiv amatőrök kezében viszont színtiszta méreg.

Kezdjük a címmel és a szóhasználattal. Arab szemszöget ígérnek nekünk, és az első oldalon tájékoztatnak arról is, hogy a behatolókra a korabeli krónikák megnevezését, a frandzsot használják. Valójában Maaloufnak is alig tűnik fel, hogy nem arab (tehát etnikai, nyelvi), hanem muszlim (azaz vallási) nézőpont az, amiből idézett krónikásai figyelnek. Az utószóban kitér ugyan arra, hogy a kor muszlim vezetői nem is arabok, hanem törökök és kurdok voltak, de ez csak a mának jelent problémát, legalábbis az idézett szerzők erre nem panaszkodnak. A frandzs megnevezés nyilvánvalóan népnévnek hat, és a francia torzított alakja, hiszen a keresztesek, de legalábbis vezetőik zöme francia kultúrájú területről érkezett. Ám a részletek megint nem stimmelnek, hiszen a német királyok is frandzsok. Kik nem azok? A bizánciak (rúmok) és más keleti keresztények. Tehát, természetesen, megint vallási identitásról van szó, a nyugati keresztényekéről. Még egy ilyen nyilvánvalóan vallási motivációjú témánál is, mint a keresztes hadjáratok, a mai író és olvasó optikája automatikusan hamisít, nemzeteket akar látni, ott, ahol azok nincsenek.

Ragyogóan illusztrálja a könyv, hogy miért alapvetően ideológiai tantárgy az iskolákban a történelem. A keresztes hadjáratok története Maalouf számára nem más, mint annak a kínzó kérdésnek a fölvetése, hogy miért történhetett meg ez a megalázó hódítás. Látjuk, már a kérdésfelvetés determinál. A hódítás konkrétan mindig egyszerű tény, de a ki volt itt előbb kérdése teljesen értelmetlen, és csak érzelmi válasz adható rá. A mai arabok szerint Jeruzsálem az övék. Ez nem egy racionálisan vitatható állítás. A vereség akkor lehet csak megalázó, ha az érdemtelen fél győz. Ha nem is megyünk bele abba a filozófiai kérdésbe, hogy a történelemben ki lehet érdemtelen vagy érdemes, akkor is problematikus a művelt Kelet és a barbár Nyugat ellentétpárja, pont annyira problematikus, mint a 19. századi gyarmatosítás művelt Nyugatja és barbár Keletje. Az így feltett kérdés után természetes, hogy a könyv hősei a katonailag sikeres muszlim uralkodók, míg a frandzsokkal együttműködők legalábbis gyengék, de inkább árulók. Maalouf a legjobban akkor csodálkozik, amikor olyan csatákról kell beszámolnia, ahol mindkét oldalon kevert, muszlim-keresztény seregek álltak fel.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Maalouf a maga módján nagyon is törekszik a pártatlanságra. Az utószó ezért szinte érdekesebb, mint maga a könyv. Mert ott veti fel a kérdést, hogy vajon nem hanyatlott-e már az arab világ akkoriban is, és hogy míg a nyugatiak a találkozást tanulásra és gazdagodásra használták, addig a keletiek csak még jobban elzárkóztak. Pedig a nyugatiak nem csak jobb fegyverekkel rendelkeztek, de a keresztes államokban biztonságosabbak voltak a tulajdonviszonyok, emiatt fejlettebb a technológia, és emiatt bőségesebb a termelés. De vegyük észre, hogy ezek az önostorozó kérdések még mindig a hamis, mert történelmietlen nemzeti narratíván belül maradnak: mit kellett volna, kellene tenniük az araboknak, hogy egyenrangú vetélytársai lehessenek a Nyugatnak? Nem tudom, csak azt, hogy erre a kérdésre nem a keresztes hadjáratokat tanulmányozva kaphatunk választ. A Mennyei Királyság nem a nacionalizmus csatamezein születik vagy dől meg.

Kolbenheyer kommentpolitikája