Az ember tanulhatna a saját hibájából: egyszer már írtam ifjúsági regénysorozat ígéretes első darabjáról, aminek a folytatásai nem igazán nőttek fel az alapötlethez. Félő, hogy ezúttal is így járok, mégis nem csak elolvastam, de ismertetem is Scott Westerfeld Leviatán című (Budapest, Ad Astra, 2012; az amerikai eredeti: New York, Simon & Pulse, 2010)  steampunk ifjúsági regényét. A Leviatán egy trilógia első regénye, ami rögtön átverés – és az ilyet nagyon nem szeretem –, ugyanis szó sincs három, összekapcsolódó regényről, hanem egy hosszúról, amit az író egyszerű üzleti számításból feldarabolt. A steampunk divatos szubkultúra, de mint ilyen nehezen talál tömeges népszerűségre. (Ha valaki újonc e téren: a steampunk lényege, hogy az 1900 körüli technika valamilyen futurisztikus változatát használja díszletként az alternatív múltban/jövőben/világban játszódó cselekményhez.) Westerfeld viszont profi író, aki gondosan kicentizi és ifjú olvasói ízléséhez igazítja a műfaj kellékeit. Ezt erősítik a nagyszerű illusztrációk: nagyon igényes, gyönyörű rajzok, amikbe akkor is beleszerettem, ha egészen máshogy képzeltem el a regényben leírt fantasztikus gépeket és lényeket. A belső borító térképe pedig önmagában telitalálat, a 20. század elején divatos, az országokat ember- és állatalakokban ábrázoló térképek zseniális újraértelmezése. Az élményből a fordítás von le nagyon sokat: a mondatok döcögnek, néha a nyelvtan is az érthetőséget kockáztatva bicsaklik, és a fordítónak bámulatosan kevés érzéke van ahhoz, hogy milyen szavakat kellene eredetiben hagyni hangulatfestés céljából, és melyek egyszerűen bosszantóak lefordítatlanul.

A Leviatán-nak elsősorban a világa lenyűgöző (és éppen az ad okot aggodalomra, hogy a világfestés újdonsága nem tart ki a második és harmadik kötetre). Nem árulok el nagy titkot, hiszen a fülszöveg is elmondja, és a már említett zseniális belső borítókép is erről szól: a Leviatán alternatív világában 1914-ben a barkácsok és a darwinisták állnak szemben egymással. Előbbiek a tulajdonképpeni steampunkok, gépezeteik a kornak megfelelően nem annyira gőzzel, mint inkább kerozinnal üzemelnek, és leginkább arra emlékeztetnek, mintha Verne kiskorában megnézte volna a Star Wars-t és abból merített volna ihletet regényeihez. Kétlábú lépegetőktől nyolc lábon közlekedő szárazföldi hadihajókig, és hidrogénnel töltött zeppelinekig van itt minden, és éppen egy ifjúsági sci-fihez mért „realizmussal” ábrázolva: a motorok dübörögnek, a gépolaj mindent beborít, a fémfelületek átforrósodnak. És még mindig ők a földhözragadtak a darwinistákhoz képest. Az öreg Charles ugyanis nem csak az evolúciót fedezte itt fel, de a DNS-t, sőt annak manipulálását is, így aztán Angliában eltűntek a gépek, hogy helyüket „koholt” élőlények vegyék át. Maga a Leviatán is egy hidrogéntermelő bálna, ami így aztán repülni tud, és hogy még mi mindent, azt már nem szeretném elárulni, legyen valami meglepetés is. Oké, oké, ízlés kérdése, de az azért belátható, hogy lehet ezt imádni, nem?

Az ifjúsági regény szereplői fiatalok: már alig, de még épp gyerekek. Természetesen egy fiú és egy lány, így mindenkinek van kivel azonosulnia, meg aztán nagyon finoman érinthető lesz a nemek közti különös vonzódás is, de csak óvatosan, nehogy elvegyük a fiatalabb, csak kalandra vágyó olvasók kedvét. Természetesen mindketten titkolják valódi kilétüket (hogy mi legyen az, és miért, azt sem árulom el, tessék elolvasni). És szintén természetesen az ellenkező oldalról indulnak, de hamar felfedezik egymásban a sorstársat. Mert egy ifjúsági regény mindig tanít, ez van. A Leviatán sem kivétel. Megtudjuk, hogy a kizárólagosság sosem célravezető, hogy a két világképet egyesítve sokkal előrébb jutunk, hogy a felnőttek bizalmatlanságát legyőzheti a gyerekek őszinte barátsága. Sőt még azt is, hogy valójában a háború rossz dolog, ami azért elég bátor kijelentés egy háborús kalandregényben. Ha úgy tűnne, most fanyalgok, akkor ez csak részben igaz. Felnőtt olvasóként valóban nem túl érdekes ez a direkt pedagógia, de örülök, hogy a gyerekeimet jóra akarják tanítani.

A tanításnak az is módja, és ez az ifjúsági regények másik örök feladata, hogy tudományos ismeretanyagot adjon át. Milyen ismeret lehet egy sci-fiben? Ha egy alternatív múltban játszódik, akkor nagyon is sok, még ha sokszor kétes értékű is. Mert az első világháború szövetségi viszonyai, diplomáciai manőverei, kirobbantásának ürügye mind-mind előkerül a történetben, ahol valós történelmi személyek is felbukkannak háttérfiguraként. Westerfeld külön jegyzetet fűz a végéhez, mi igaz az egészből, és mi nem. Én alapvetően hálás vagyok, ha szakterületem ismeretei műalkotások alapanyagául szolgálnak, és nem várok el tőlük történeti hűséget. Kalandregénybe illik az összeesküvés-elmélet, még ha a mi világunkat mégsem konspirátorok mozgatják. Persze jobban örülök, hogy ha az író csak a történelem tényeit, de nem logikáját erőszakolja meg. Még nem tudom, hova fut ki a történet, de egyelőre úgy tűnik, addig már eljutottunk, hogy az angolok nem mind jók (már ha angolszász szemmel nézzük a világot), és az ellenfeleik nem mind rosszak, de azt a nagyon magas akadályt még nem sikerült megugrani, hogy a világtörténelem legrosszabb rosszai, a rosszaság kvintesszenciái természetesen a németek. Ami posztmodern viccnek még mindig jó, de felvilágosult oktatóregényben már ciki.

Kolbenheyer kommentpolitikája