A nyugati, boldogabb népeket úgy általában szokás irigyelni, mai témánk szempontjából konkrétan meg hol azért, mert joggal lehetnek büszkék történelmükre mint sikersorozatra, hol viszont azért, mert képesek egyszerűen kinevetni a történelmet, és nem méltóságteljes vigyázzba merevednek, ha szóba kerül. Az igazság, mint oly sok hasonló közhelyes-anekdotikus vita esetén, ennél bonyolultabb, hogy egy újabb közhellyel éljek. John O’Farrell humoros áttekintése az angol (pardon: brit) történelemről, An Utterly Impartial History of Britain (London, Doubleday, 2007) valóban humoros, ami már önmagában nagy teljesítmény, hiszen ötszázötven oldalon át kell fenntartani az érdeklődét és a szellemességet az egymás után sorjázó nyavalyás tények zuhogásában. A humor persze gyakran csak annyi, hogy egy felsorolás végére odabiggyeszt valami nyilvánvalóan anakronisztikust, vagy egy eseményt a későbbi irodalmi-filmes feldolgozás puszta alapanyagaként állít be. Sokszor párbeszédesíti a történteket, ami nem csak a terjedelmet növeli jótékonyan, de tényleg vicces is lehet: „Elvesztettünk egy csatát! De elvesztettük a háborút is? – Öööm. Igen.” De nyilvánvalóan a legjobb, amikor a jelennel von párhuzamot: „Csak az olajért vonultok be! ¬– Nyilvánvalóan. Ellenérv?” Vagy csak szimpla leírásszerűen: „És soha többé nem fordult elő, hogy valaki kórházból olyan betegséggel távozzon, ami nem volt neki, amikor bevonult.” És humoron kívül van más is? Van, és éppen az a bonyolultabb.

Miben is áll a rettenetes elfogulatlanság? Leginkább abban, hogy a történelem valamennyi szereplője idióta. Ezt majd még finomítom, de a könyv elején szó szerint igaz: az egy szál gatyában harcba bocsátkozó kelta harcosokon ugyanúgy röhögünk, mint Caesaron. És O’Farrell szerint ez nem csak marketingfogás, hanem tanító célzatú gúny: a történelem iránt tanúsított értelmetlen tiszteletünket röhöghetjük ki leginkább. Felszabadító érzés kimondani, hogy VIII. Henrik azért volt „életnagyságúnál nagyobb karakter”, mert egy dagadt disznó volt. A személyes megtisztuláson túl pedig a kollektív tudatunkat is megtisztíthatjuk néhány ballaszttól. Miért is drukkolunk a 19. századig a történelemben különféle királyoknak, akik nyilvánvalóan idióták voltak, és motivációjuk mindenfajta nemességet nélkülözött, népükre csak mint adóztatható tömegre tekintettek? Egyáltalán miért tartjuk fenn a származás nyilvánvalóan hamis fikcióját, miért örülünk a kelták rómaiakon aratott győzelmeinek? Ezeket a kérdéseket O’Farrell nem bízza ránk, felteszi helyettünk, és meg is válaszolja: vagy azért, mert idióták vagyunk mi magunk is, vagy nem is drukkolunk és nem is tartjuk fenn.

A könyv alcíme tovább cizellálja az elfogulatlanságot: Or 2000 Years of Upper Class Idiots in Charge. Nem egyszerűen nemzetietlen történelmet kapunk, de kifejezetten balosat is. És akkor itt finomítanám az előző bekezdés állítását: a mindenki idiótát úgy kell érteni, hogy a mindenkori vezetőség tényleg, teljesen és megbocsáthatatlanul volt idióta. Ők ugyebár a felső osztály, akik akár fel is ismerhették volna kiváltságos helyzetük erkölcstelensége miatti tarthatatlanságát. Velük szemben a derék nép is idióta ugyan, leginkább mert hagyja, hogy kizsákmányolják, de éppen ezért idiotizmusát a kényszerítő körülmények enyhítik. Ahogy haladunk előre a korban, úgy lesz egyre nyilvánvalóbbá, hogy a munkásmozgalmon már nem teli szájjal röhögünk, hanem inkább szívünk melegedése közben somolygunk. Mert Angliában a választójogi küzdelem nem forradalmak révén ért el eredményt, hanem egyszerűen kivárták, amikor meg különösen nagy volt a feszkó, írtak egy szép petíciót. Ilyen az angol tempó, fel is tesszük a teavizet, nevetünk magunkon, de tudjuk, hogy ez a gyengénk egyben erősségünk is.

És akkor el is jutottunk egy felismerésig. Mégpedig, hogy a nagyon új szemlélet elképesztően hagyományos. Jól kiröhögtük a nacionalistákat? Aha, mégpedig úgy, hogy szépen felmondtuk a brit történelmi kánont. A könyv egy pillanatra sem esik ki abból a narratívából, ami minden iskolázott embernek ismerős, az angol történelem egymást követő tényeinek láncolatából. Biztos megmarad néhány humoros részlet, hogy ez meg az mekkora hülye volt, de a könyv nem kérdőjelezi meg a legnyilvánvalóbb nacionalista toposzokat. Aztán nagyon hagyományos abban is, ahogy látványosan konstruált történelemképet kapunk, ahol mindig vannak elnyomottak meg elnyomók, és ugye előbbiek a jók, és aztán szép lassan győznek is, hú, hol is olvastam már ezt, ja igen, Marx. Ami nem baj, ha reflektált. De nem az. És még csak nem is következetes, mert a végén már tényleg elérzékenyülünk a jóléti állam kiépítése és a világháborús heroikus győzelem utolérhetetlenül szocialista és nacionalista kombóján. Angolnak lenni mégis csodás, egy fokkal még csodásabb pedig munkáspárti angolnak lenni. Függöny le. Ja, miért pont 1945-ben? Nagyon felvilágosultak vagyunk, és nem szeretjük a gyarmatosítást, ezért alig írunk róla, a megszűnéséről meg végképp nem. Az nem is angol történelem, majd megírják az indiaiak. Milyen vicces.

Kolbenheyer kommentpolitikája