Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Munkabaleset az a baleset, amely a munkavállalót szervezett munkavégzés során vagy azzal összefüggésben éri, annak helyétől és időpontjától függetlenül. – Az igazgatóhelyettes úgy szavalta, mintha legalábbis a Toldi volna („Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”), Tünde már szinte azt is hallotta, hogy „írta Arany János”. Az év eleji munkavédelmi oktatás megszervezése és utána a bájcsevely a snájdig munkavédelmissel az igazgatóhelyettes feladatai közé tartozott, aki példaszerűen el is látta azokat. Most is ez okból szavalta a jogszabályt, amikor meghallotta, mi történt Tündével. Szokás szerint rohant otthonról, éppen néhány perccel később, mint szeretett volna, tényleg a szokásos reggeli rutin. Mire a gyerekek megreggeliztek („Mama, van még ribizlilekvár? Kiborult a kakaó, mit csináljak?), bepakoltak (Mama, hol az üzenőm? Aláírtad? Hányszor kértem, hogy este pakoljatok be?!), felöltöztek (Kivasaltad a fehér ingem? De ma zongoravizsgám lesz! Tegnap este miért nem bírtál szólni?!) és elindultak (Kulcs? Bérlet? Ne felejtsetek edzésre menni!), elment a villamos is, így rohant le a metrómegállóba. Utált így rohanni, beleizzad a blúzába, a frizuráját is szétfújja a szél, de nem késhet el. A bejáratnál kikerült néhány hajléktalant, meg a keresztbetolakodókat, akik még Metropolt akartak szerezni, és akkor volt, hogy zuhanni kezdett.
A metró bejáratánál folyton huzat van. Ahogy töltötték fel a metropolos újságtartót, a pakkokat összetartó műanyag szalagot a földre dobták. Csak az egyik hurkot vágták át, a másikból kibújt az újság. A szél elfújta a szalagot, a tömeg eltakarta. Tünde szépen rálépett a bal lábával a hurokra. Ahogy a szalag a földhöz lapult, a hurok másik vége felemelkedett, majd a jobb cipőorra beleakadt, a lendület meg vitte tovább és már zuhant is. Elég sokan voltak ahhoz, hogy ne lásson a lába elé, de nem elég sokan ahhoz, hogy a tömeg megtartsa. Az utolsó pillanatban sikerült maga elé kapnia a kezét és hallotta a csuklója reccsenését. Valaki felsegítette, a fájdalomnál is rosszabb volt a kínos érzés, hogy milyen hülyén nézhet ki, így aztán zavartan köszönetet motyogott, leporolta a kabátját és rálépett a mozgólépcsőre. A kapaszkodásnál érezte, hogy baj is lehet, de már nem akart visszafordulni. Az iskolában automatikusan a hasához szorította a kezét, a másikkal néha megsimogatta, ez nem kerülte el az igazgatóhelyettes éles tekintetét, amikor Tünde megnézte a helyettesítési táblát a tanáriban. Az igazgatóhelyettes nem akart károgni, de azt azért elmondta, hogy a húgának szilánkosra tört a könyöke, és a biztosító nem fizetett semmit, mert nem vettek fel jegyzőkönyvet, szóval szerinte nem ártana, de ahogy Tünde gondolja.
Tünde nem akart még hülyébbnek tűni, ezért gondolta, és kapott is szépen egy kitöltendő jegyzőkönyvet. Név, születési adatok, anyja neve, eddig ment, oktatási azonosító, ezt mindig megmondta neki az iskolatitkár, az az angyal, de a kérdéseknél elakadt. „Nyolc napon belül vagy túl gyógyuló sérülést szenvedett? Húzza alá a helyes választ: igen, nem.” És rögtön a másik „Munkahelyen belül vagy kívül történt a baleset? Húzza alá a helyes választ: igen, nem.” Az igazgatóhelyettest nem akarta megint zavarni, bement hát a gazdaságira, ami csak még rosszabb volt, mert nem értették, mit nem ért, ő meg nem értette, hogy nem érthetik, hogy nem érti, ha igennel válaszol egy vagylagos kérdésre, akkor értelmezhetetlen a válasz. – Nyolc napon belül gyógyul, nem? Hát akkor igen! – De ha nyolc napon túl, akkor is lehet igennel válaszolni … – De nem nyolc napon túli, ugye? Akkor meg miért mondod? – Tünde feladta, aláhúzta az igent, aláírta és leadta. Délutánra már úgy fájt, hogy elment a dokihoz, röntgen, repedés két csonton, szépen begipszelték. Hogy otthon marad-e táppénzen? Ha munkabaleset, akkor száz százalék a táppénz. De jó, épp felvették a jegyzőkönyvet, meglesz a száz százalék, maradna otthon, kipihenni.
A következő héten már gipsz nélkül, még fájós csuklóval, de kisimultan ment iskolába, megérdemelte a pihenést, úgy érezte. – Tünde, bejönnél egy percre? – szólt utána az igazgatóhelyettes, ő meg mosolyogva ment. Aztán a mosoly gyorsan lefagyott az arcáról, amikor kiderült, hogy a jegyzőkönyvhöz kellene még néhány apróság. Merthogy a munkaügyről jött ez a papír, hogy töltsék még ki, mert különben nem lehet számfejteni. Hogyan jutott kórházba? Mentővel? Á, dehogy, gyalog, délután. Hm, húzta össze a szemöldökét az igazgatóhelyettes, de csak beírta. És akkor ki a baleset tanúja? A mije? A tanúja. A balesetről kell tanú? Persze, hát mondani akármit is lehet! Csak volt ott valaki! Persze, tele volt a metrómegálló, de ez egy hete volt, a franc vigye el, mit tudom én, ki volt ott, honnan szerezzek én tanút? Hát azt nem tudom, de nekem csatolni kell, mert különben nem tudnak számfejteni. Akkor mi lesz? Csak hetven százalékos táppénz. Tünde könnyek között számolgatta, mibe került neki ez a hét pihenés. Még akkor is letört volt, amikor három órával később bejött a szertárba az igazgatóhelyettes személyesen, hümmögött, hogy izé, van egy kis, hát nem is tudja, legjobb, ha Tünde maga olvassa el, és a kezébe nyomta a jogszabály fénymásolatát, sárgával kiemelve egy mondatot: „Nem tekinthető munkabalesetnek az a baleset, amely a sérültet a lakásáról a munkahelyére, illetve a munkahelyéről a lakására menet közben éri, gyalog, gépjárművel illetve tömegközlekedési eszközzel.”
