Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A cukrászda ablakán még csordogáltak lefelé a cseppek, de már nem igazán esett kinn. A galérián ültek, az esőáztatta fonott karosszékekre láttak rá és a tócsáktól csillogó utcára. Gabi még időben fordult meg ahhoz, hogy elkapja a gravitációnak engedelmeskedni óhajtó kólásüveget. Persze nem csak a gravitáció volt a ludas, hanem Zoli is, aki éppen Boti elől menekült. – Miért nem bírtok már nyugton maradni?! De tényleg, miért nem bírnak nyugton maradni? ¬– fordult Gabihoz Andi elkínzott arckifejezéssel, miközben a barackos minyon utolsó morzsáit tüntette el. – Unatkoznak… Talán, ha kimennének… – válaszolta Gabi halkan és vontatottan, hiszen jól tudta, hogy Andi fel fog csattanni: – Az esőbe?! De a tieid nyugton vannak?! Ők miért tudnak? – Gabi mosolyogva nézett Gergőre és Misire, akik az asztal lábát rugdosva hol a kergetőző Zolira és Botira, hol az ablakon keresztül az utcára néztek vágyakozva. Jó gyerekek, kétség sem fér hozzá, de nem is szokott visszaélni a türelmükkel. Gabi tudta, hogy Andinál a kedves határozottsággal lehet célt elérni, felpattant hát: – Már nem is esik! Gyertek, gyerekek, fel a kabátot, és kifelé veletek! A sarokig szaladhattok, de egyedül ne menjetek át a zebrán! Gyere, Andi, majd én fizetek. – És már el is indultak.

– Látod, nem is esik! – mondta Gabi jó hangosan, hogy Andinak ne legyen kedve ellenkezni vele, és próbálták utolérni a fiúkat, akik vidáman rohangáltak, és Andi teljes elszörnyedésére minden pocsolyába beletapostak. – Ne, oda ne! Minden tiszta víz! – Kiabálta Andi, de Gabi megfogta a karját: – Hadd menjenek! Olyan jól játszanak … – De a játszótéren minden csupa víz! – Na és? Majd megszáradnak … És mi van az új autóval? – próbálta Gabi másra terelni a szót, ami azonban csak addig sikerült, amíg meg nem jelent üvöltve Zoli, és ki nem derítették, hogy az üvöltés oka az, hogy a bátyja szemen dobta egy tobozzal, ami persze nem volt szándékos, mármint nem szándékosan szembe, de hát valahogy csak meg kell védeni a várat. Mert hogy Boti és Misi vára volt a mászóka, Zoli és Gergőé pedig a kosárhinta, és ott volt a zászlójuk, amit meg kell szerezni, illetve megvédeni, és kővel nem ér dobni, csak tobozzal. Zászló? Igen , a kapucnit le lehet cippzározni, és … Micsoda?! Tiszta kosz, azonnal hozd ide, és a kezed is hogy néz ki, atyaég! Ne, ne a pocsolyában moss kezet!

Igazából elég meleg is van, nem? – próbálkozott Gabi újra a tereléssel, a szeme sarkából látta is, hogy Zolinak már kutyabaja és tobozokkal bombázza az ellenség várát. – Meleg? Ez meleg? – Jó, még nincs nyár. De a tél egész enyhe volt, az se tetszett? – Nem mondom, hogy bántam, hogy nincsenek mínuszok. De már most félek a kullancsoktól. – A kullancsoktól? – Igen. Ha enyhe a tél, sok lesz a kullancs. Láttam a tévében. Volt egy ilyen műsor, ahol egy parkban leterítettek egy fehér plédet, aztán megnézték az alját, és tele volt kullanccsal! – Jó, hát figyelni kell rá. Mi is minden este átnézzük nyáron a fiúkat. Aztán, ha találok bennük, kiveszem. – Na ez az! Ha az olyan könnyű lenne! Tavaly is pont akkor találtam Botiban kullancsot, amikor az apja ügyelt. A hátában volt. És amikor ki akartam szedni, persze hogy benn maradt a feje egy darabja! – Na és? Nem lesz attól semmi baja! – De én azt nem tudtam! És a Marci nem volt otthon, csak reggel jön meg az ügyeletből, nekem kell kiszedni, gondoltam. Elővettem egy steril tűt, megpróbáltam kiemelni, de csak szitává luggattam Boti hátát. Már sírt, és kérdezte, hogy kiszedted-e már, Anya? Mondtam, hogy nem tudom, kisfiam, mert semmit sem látok a vértől!

Kolbenheyer kommentpolitikája