A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas CLXI.: Tengernyi ostobaság

2014.10.25. 07:00 kolbenheyer

vom meer.jpgNyelvgyakorlásnak indult, a kiszámíthatatlan véletlenszerűség kegyéből: egy hamburgi könyvesbolt turkáló-ládájában akadt a kezembe James Hamilton-Paterson Vom Meer (A tengerről; Hamburg, Mare, 2010) című könyve, a szerző sok helyen megjelent cikkeinek német nyelvű gyűjteményes kiadása. A fülszöveg ugyan meglehetősen megtévesztő, de a tengerről (is) jó volt németül olvasni. A kötet válogatás a szerző folyóiratokban megjelent cikkeiből. Ebből következően az átfogó nagy témát, a tengert leszámítva csak az köti össze őket, hogy bizonyos személyes (szigonyos halászat a Fülöp-szigeteken) és globális (a tőkehalak eltűnése Új-Fundland vizeiről) motívumok a szerzőt annyira foglalkoztatják, hogy több írásába is beleszőtte őket. Vannak rövidebb, esszéisztikusabb írások helyekről (Noirmoutier), jelenségekről (élőlények tömeg-érzékelése, az ún. quorum sensing), személyes kalandokról (gömbhal-halászat), és vannak hosszabb riportok súlyosabb kérdésekről, ezekből fogok szemezgetni. Az érdeklődő laikusnak akkor is érdekes lehet a delfinek intelligenciája, a naplemente utáni zöld villanás oka vagy a búvárkodás története, ha ezért végig el kell viselnie a szerző elképesztő nagyképűségét és modoros spleenjét. Mert a könyv nem csak a tengerről és az emberek tengernyi ostobaságáról szól, de Hamilton-Paterson rettegéséről is, hogy még a végén környezetvédőnek, kultúrsznobnak vagy tudom is én, valami iránt elkötelezettnek fogják tartani.

A tenger az emberek többsége számára mindig idegen, távoli, egzotikus lesz. A tengerfenékre lejutni majdnem olyan nehéz, mint a Holdra szállni, ezért épp oly keveset tudunk róla, sőt bizonyos értelemben még kevesebbet. Így aztán a tengeri erőforrások is távolinak, és ami még fontosabb, kimeríthetetlennek tűnnek. A tengerben mindig van hal, és a tenger elég nagy ahhoz, hogy minden szemetet elnyeljen. Valójában nem csak logikailag jöhetünk rá arra, hogy ez nem igaz, hanem tapasztaljuk is. A sekélyebb tengerekben ma már alig van hal: az Északi-tenger üres, és húsz éve összeomlott Új-Fundland tőkehal-állománya is. Még komolyabb a gond, mivel úgy tűnik, hogy ez már így is marad. Hiába a halászati moratórium, a tőkehal nem tér vissza. Helyét a táplálékláncban átvették más halak és fókák, amiket vagy nem érdemes halászni, vagy már nem szabad, a tőkehal által posztumusz kivívott környezetvédelmi aggodalomban. Így aztán egyre többet halásznak a mély tengerből. Ahol nem ismerjük a halak életciklusát: táplálkozásukat és szaporodásukat. Nem tudjuk, hogy amit kihalászunk, az valaha pótolható-e, és hogy milyen lukat ütünk az ökoszisztémában.

Az egyik megoldás az aquakultúra lehet: ma már az elfogyasztott halak negyedét tenyésztik. A haltenyésztés azonban ugyanolyan gondokat okoz, mint a szárazföldi állattenyésztés. Sok a hulladék, megjelennek a fertőzések, és amiatt is nő a vegyszerhasználat. Az egy helyben tartott egyféle halak ürüléke szabályosan kipusztítja a tengerfenék eredeti élővilágát. Ehhez járul az el nem fogyasztott táplálék lerakódása. A sűrűn tartott halak gyakrabban betegek, sőt a betegségeket átadják arra úszó vadon élő társaiknak is. A felhasznált vegyszerek, plusz étvágyfokozók, növekedés-serkentők és egyebek, pedig beépülnek a halak húsába, és ezáltal a miénkbe. És akkor még nem beszéltünk a festékanyagokról. Hiszen a tenyésztett halak húsa a másfajta táplálkozás és mozgásszegénység miatt nem a megszokott színű, ezért táplálékukba festékanyagot kevernek, így lesz a lazac újra rózsaszín. De mi is ez a táplálék? A lazac, és a legtöbb tenyésztett hal ragadozó. Képzeljük el, hogy a szárazföldön farkasokat tenyésztenénk. A mély tengerből „értéktelen” halat halászunk, ebből hallisztet gyártunk, és ezzel etetjük a tenyésztett halakat. A maradékból meg trágya lesz.

Hamilton-Paterson azonban megmutatja mindennek az emberi oldalát is. A skót halászhajón, vagy Új-Fundland elszigetelt halászfalvaiban (az outport-okban) készült riportok olyan embereket mutatnak be, akik nagyon keményen dolgoznak és ahhoz képest legfeljebb szerény jómódban élnek, akik tisztában vannak környezetük törékenységével, de a tenger elsősorban mégis a megélhetésüket jelenti, ezért elutasítják a városi környezetvédők paternalizmusát. Talán ez az egyetlen pontja a könyvnek, ahol helyén van a melankólia, hiszen senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy eltűnőben lévő kultúrára vetünk néhány utolsó pillantást. Melankóliát említ Hamilton-Paterson is, és nem tragédiát, hiszen aminek múlnia kell, az elmúlik. Én viszont azt is említeném, hogy egy eldugott halászfalu helyett Torontóban élni nem csak az outport-kultúra pusztulását jelenti, hanem azt is, hogy a következő generáció iskolázottabb, egészségesebb és kényelmesebb életet fog élni.

Kolbenheyer kommentpolitikája

Szólj hozzá!

Címkék: biológia tenger kolbenheyer olvas hamilton-paterson

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr616649955

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.