Nyelvgyakorlásnak indult, a kiszámíthatatlan véletlenszerűség kegyéből: egy hamburgi könyvesbolt turkáló-ládájában akadt a kezembe James Hamilton-Paterson Vom Meer (A tengerről; Hamburg, Mare, 2010) című könyve, a szerző sok helyen megjelent cikkeinek német nyelvű gyűjteményes kiadása. A fülszöveg ugyan meglehetősen megtévesztő, de a tengerről (is) jó volt németül olvasni. A kötet válogatás a szerző folyóiratokban megjelent cikkeiből. Ebből következően az átfogó nagy témát, a tengert leszámítva csak az köti össze őket, hogy bizonyos személyes (szigonyos halászat a Fülöp-szigeteken) és globális (a tőkehalak eltűnése Új-Fundland vizeiről) motívumok a szerzőt annyira foglalkoztatják, hogy több írásába is beleszőtte őket. Vannak rövidebb, esszéisztikusabb írások helyekről (Noirmoutier), jelenségekről (élőlények tömeg-érzékelése, az ún. quorum sensing), személyes kalandokról (gömbhal-halászat), és vannak hosszabb riportok súlyosabb kérdésekről, ezekből fogok szemezgetni. Az érdeklődő laikusnak akkor is érdekes lehet a delfinek intelligenciája, a naplemente utáni zöld villanás oka vagy a búvárkodás története, ha ezért végig el kell viselnie a szerző elképesztő nagyképűségét és modoros spleenjét. Mert a könyv nem csak a tengerről és az emberek tengernyi ostobaságáról szól, de Hamilton-Paterson rettegéséről is, hogy még a végén környezetvédőnek, kultúrsznobnak vagy tudom is én, valami iránt elkötelezettnek fogják tartani.

A tenger az emberek többsége számára mindig idegen, távoli, egzotikus lesz. A tengerfenékre lejutni majdnem olyan nehéz, mint a Holdra szállni, ezért épp oly keveset tudunk róla, sőt bizonyos értelemben még kevesebbet. Így aztán a tengeri erőforrások is távolinak, és ami még fontosabb, kimeríthetetlennek tűnnek. A tengerben mindig van hal, és a tenger elég nagy ahhoz, hogy minden szemetet elnyeljen. Valójában nem csak logikailag jöhetünk rá arra, hogy ez nem igaz, hanem tapasztaljuk is. A sekélyebb tengerekben ma már alig van hal: az Északi-tenger üres, és húsz éve összeomlott Új-Fundland tőkehal-állománya is. Még komolyabb a gond, mivel úgy tűnik, hogy ez már így is marad. Hiába a halászati moratórium, a tőkehal nem tér vissza. Helyét a táplálékláncban átvették más halak és fókák, amiket vagy nem érdemes halászni, vagy már nem szabad, a tőkehal által posztumusz kivívott környezetvédelmi aggodalomban. Így aztán egyre többet halásznak a mély tengerből. Ahol nem ismerjük a halak életciklusát: táplálkozásukat és szaporodásukat. Nem tudjuk, hogy amit kihalászunk, az valaha pótolható-e, és hogy milyen lukat ütünk az ökoszisztémában.

Az egyik megoldás az aquakultúra lehet: ma már az elfogyasztott halak negyedét tenyésztik. A haltenyésztés azonban ugyanolyan gondokat okoz, mint a szárazföldi állattenyésztés. Sok a hulladék, megjelennek a fertőzések, és amiatt is nő a vegyszerhasználat. Az egy helyben tartott egyféle halak ürüléke szabályosan kipusztítja a tengerfenék eredeti élővilágát. Ehhez járul az el nem fogyasztott táplálék lerakódása. A sűrűn tartott halak gyakrabban betegek, sőt a betegségeket átadják arra úszó vadon élő társaiknak is. A felhasznált vegyszerek, plusz étvágyfokozók, növekedés-serkentők és egyebek, pedig beépülnek a halak húsába, és ezáltal a miénkbe. És akkor még nem beszéltünk a festékanyagokról. Hiszen a tenyésztett halak húsa a másfajta táplálkozás és mozgásszegénység miatt nem a megszokott színű, ezért táplálékukba festékanyagot kevernek, így lesz a lazac újra rózsaszín. De mi is ez a táplálék? A lazac, és a legtöbb tenyésztett hal ragadozó. Képzeljük el, hogy a szárazföldön farkasokat tenyésztenénk. A mély tengerből „értéktelen” halat halászunk, ebből hallisztet gyártunk, és ezzel etetjük a tenyésztett halakat. A maradékból meg trágya lesz.

Hamilton-Paterson azonban megmutatja mindennek az emberi oldalát is. A skót halászhajón, vagy Új-Fundland elszigetelt halászfalvaiban (az outport-okban) készült riportok olyan embereket mutatnak be, akik nagyon keményen dolgoznak és ahhoz képest legfeljebb szerény jómódban élnek, akik tisztában vannak környezetük törékenységével, de a tenger elsősorban mégis a megélhetésüket jelenti, ezért elutasítják a városi környezetvédők paternalizmusát. Talán ez az egyetlen pontja a könyvnek, ahol helyén van a melankólia, hiszen senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy eltűnőben lévő kultúrára vetünk néhány utolsó pillantást. Melankóliát említ Hamilton-Paterson is, és nem tragédiát, hiszen aminek múlnia kell, az elmúlik. Én viszont azt is említeném, hogy egy eldugott halászfalu helyett Torontóban élni nem csak az outport-kultúra pusztulását jelenti, hanem azt is, hogy a következő generáció iskolázottabb, egészségesebb és kényelmesebb életet fog élni.

Kolbenheyer kommentpolitikája