Scott Turow Ártatlan című jogi krimijét (Budapest, Agave, 2013; az amerikai eredeti: Innocent, New York, Grand Central, 2010) egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kaptuk ajándékba, hogy ugyanis ez csak a folytatása az igazán híres könyvnek. Így aztán jó darabig álldogált a polcon. Az sem tett jót neki, hogy kifejezetten vastagnak tűnt, és a tárgyalótermi krimikből is elegem lett néhány éve egy Grisham-túladagolás következtében. Ám most elolvastam, és nagyon kellemesen csalódtam. Turow különös folytatást írt: miközben a könyv tele van a húsz évvel (!) korábbi előzményre történő utalásokkal, hiszen ugyanazok a figurák vívják ugyanazokban a szerepekben a jogi csatákat, mégsem lövi le az akkori poénokat, nem tudjuk meg az akkori cselekmény fordulatait. Húsz éves kihagyással folytatni egy sztorit komoly kihívás: a valóságban is eltelt ennyi idő, és a világ megváltozott. Turow tökéletesen alkalmazkodott ehhez, van itt már DNS-vizsgálattól kezdve a melegekkel szembeni toleranciáig minden. Az egyetlen személyes panaszom, hogy az egész könyvet belengi a szomorúság. Ám a kiváló karakterek, a lebilincselő cselekmény és a részletesen felépített világ gyorsan olvastatják a könyvet.

Közhely, hogy a jó könyv karakterei árnyaltak, de ettől még igaz, ahogy az is, hogy az Ártatlan karakterei is ilyenek, és ez egy jogi krimiben, ami mégiscsak arról szól, hogy ki a rossz és milyen büntetést kapjon a jóktól, különösen fontos. Fontos, hogy a „jó” karakterek döntéseivel sem azonosulunk teljesen, pedig nem bűncselekményekről van szó. Éppen ettől emberi és megrázó, hogy „csak” abban kell dönteni, hogy kitartsunk-e egy rossz házasságban a gyerek kedvéért vagy próbáljuk meg újrakezdeni a szerelmi életünk vállalva a társadalmi elítélést. Nem csak az olvasó, de a szereplők is folyton véleményt formálnak egymásról, de az előbbi előnyben van, hiszen megismerheti a cselekedetek mozgatórugóit. A regény világában, ahogy a valóságban is, senki sem tudja a másikról, mit is gondol, érez igazából. A regény nagy erénye az empátia, amivel a befelé forduló, kívülről megismerhetetlen karakterekhez fordul, amivel nem csak megérthető, de megbocsátható is lesz botlásaik sora.

Mindez a cselekményt is nagyban befolyásolja. A szereplők titkolózása az egyik legfontosabb izgalom-forrás: a fordulatok zömét az teszi ki, hogy kiderül valami, amit addig csak egyvalaki tudott. Mire a végére jutunk, kiderül, hogy maga a történet meglehetősen egyszerű, mégis végig izgalmas a történetszövés. Ezt erősíti az elbeszélés módja, az hogy nincs mindentudó narrátor, hanem négy szereplő szemszöge váltakozik folyamatosan (némelyik egyes szám első, mások egyes szám harmadik személyben, nem világos, hogy mitől függően). Így aztán valami, amit az egyik szálon (nézőpontból) felépít a cselekmény, azt a nézőpontváltás teljesen átértelmezi vagy le is rombolja. A különböző nézőpontok közt ott az ügyész, a vádlott és két hozzá nagyon közel álló személy, tehát utóbbi három között a feltételezhető gyilkos is. Emiatt lehet olyan érzésünk is, hogy az igazságot sosem tudjuk meg, legfeljebb annak négy töredékét és alternatíváját, de ennyire mégsem posztmodern a regény, van a kriminek egyértelmű(nek hihető) megfejtése.

Az amerikai igazságszolgáltatás Európából olvasva is izgalmas háttér. Turow nem csak otthonosan mozog a részletek között, hanem a tárgyalótermi díszleteket is fel tudja használni a melankolikusan megértő alaphangulat fenntartásához. Mert az igazságszolgáltatás korlátai itt is megakadályozzák a teljes igazság feltárását, ám ezt nem cinikusan meséli el, hanem együttérző beletörődéssel. Ne azért fogadjuk el a tökéletlenséget, mert nem tehetünk ellene, hanem mert nem is képzelhető el, hogy tehessünk. A megválasztott, és magát újraválasztatni vagy épp magasabb pozícióba juttatni akaró ügyész és bíró, vagy a pénzt keresni akaró ügyvéd önös érdekei természetesek, nem bűnösek. Ilyen a világ, senki sem gonosz benne, és senki sem képes szétválasztani magában a magán- és a közérdeket. Minden bűnös ártatlan.

Kolbenheyer kommentpolitikája