Bizonyára egyetértünk abban, hogy lehetetlen elmenni egy könyv mellett, aminek a címe The Invention of the Jewish People (A zsidó nép kitalálása; London – New York, Verso, 2009; a héber eredeti: Matai ve’ekh humtza ha’am hayehudi? Tel Aviv, Resling, 2008). Shlomo Sand izraeli történész végigvezet minket a zsidó történelem historiográfiáján és bemutatja, hogyan uralkodott el rajta a cionista ideológia, és ez miért és hogyan eredményezte a zsidó múlt teljesen történelmietlen rekonstruálását. Tézise, hogy a mai Izrael (és persze a világ) zsidósága nem az ókori júdeai zsidó nép leszármazottja, sőt a zsidóság semmilyen szempontból nem tekinthető népnek. A könyv úgy volt számomra revelatív erejű, hogy egyrészt elméleti kiindulópontja ismert és egyértelmű: a modern nemzeteket a 19. században politikai közösségekként konstruálták meg, amelyhez kreatívan használták fel az adott terület népességének (ethnoszainak) nyelvét és kulturális emlékeit (erről kicsit részletesebben lásd Benedict Anderson könyvének ismertetőjét itt). Másrészt tisztában voltam a zsidó történelem ellentmondásainak és a nyitott kérdéseinek egy részével, leginkább ami a diaszpóra eredetét illeti. Harmadrészt személy szerint kevéssé érdekel az izraeli identitás-politika, ami a könyv aktualitását és rettenetesen polarizált fogadtatását adta. Mégis lenyűgöző az impozáns olvasottságú Sand kínálta intellektuális hajsza a heterogén és töredékes történelem (történelmek?) egységes, ezért aztán egyrészt hamisító, másrészt elhallgató nacionalista narratívába öntése nyomában.

A mai történelemkönyvek az Ószövetség legtöbb „történeti” leírását már csak mint metaforát említik. Ábrahám elköltözése Urból Kánaánba, vagy Mózesnek és népének menekülése Egyiptomból kétféle eredettörténet meséje: a Vörös-tenger szétnyílását épp úgy nem kell szó szerint vennünk, mint Hunort, Magort és a csodaszarvast. Ehhez képest azonban Dávid és Salamon zsidó királyságát történelmi tényként tanítjuk. Pedig a régészeti leletek semmilyen hatalmas zsidó állam létezését nem támasztják alá, és annak állítólagos kettészakadása is homályban marad. Miközben az Ószövetség egyértelműen Júdea-párti és Izrael-ellenes, minden más forrás arra mutat, hogy előbbi egy jelentéktelen törzsi-vallási közösség volt, míg utóbbi jelentősebb állam. A világi történetírás ma már a monoteizmus fokozatos kialakulását feltételezi, melyben a „babiloni fogság” játszhatott döntő szerepet. Csakhogy a „fogságról” ma már tudjuk, hogy valójában nem létezett, óvatosan a vezetőréteg eltávolításáról szokás beszélni. De ha nincs fogság, nincs visszatérés sem. Azt meg épp a bibliai leírások erősítik meg, hogy az ókori Júdea területén számos vallási közösség élt, és a zsidónak nevezettek sem korlátozták istenfélelmüket csak Jahvéra. Összeállítható ebből egy alternatív történet? Talán.

Júdeában számos törzsi-vallási közösség élt, ahogy szerte az ókori Keleten. Köztük alakult ki Jahve kultusza, méghozzá több központtal is (Jeruzsálem mellet Szikem és Szamária is). A vezetőrétegek magukat a kor szokásai szerint valamelyik fejlett civilizációs központból (Mezopotámia, Egyiptom) származtatták. Itt, Mezopotámia kultúrközpontjaiban alakult ki a monoteizmus, amit aztán a perzsa királyok tettek meg egyik tartományuk privilegizált vallásának. Mérsékelt sikerrel. Nagy Sándor hódításai mindent felforgattak, és Júdeában a Hasmoneus (Makkabeus) dinasztia hozott létre hellenizált államot, melynek uralkodó (szó szerint: az uralkodó papi dinasztiát legitimáló) vallása volt a zsidó vallás. Ez a történelem első valódi zsidó állama, és csak ez téríti meg tömegesen és kényszerrel a terület lakosait. Merthogy a zsidó vallás térítő vallás lett és maradt nagyon sokáig. A hellenizált egyistenhit platonista filozófiai érvkészlettel felszerelve hódító útra indult a Földközi-tenger térségében, először a görög nyelvű városokban, majd a római hódítást kihasználva a Nyugat latin nyelvűiben is. A zsidókat ugyanis senki sem űzte el Júdeából, sem a rómaiak a Templom lerombolásakor, sem az arabok az iszlám hódításkor. A diaszpóra nem Ábrahám (nem létező) népe, hanem egy terjeszkedő vallási civilizáció, akárcsak leágazásai a kereszténység, és az iszlám.

És a történet itt nem ér véget. Mert akkor hova tűntek a zsidók Júdeából? Sehova. Csak épp áttértek a kereszténységre, majd nagyrészt az iszlámra, mint ahogy ez mindenhol máshol történt. A zsidóság a két új uralkodó vallási civilizáció területén megtűrt vagy üldözött kisebbséggé vált, annak minden következményével. Mert ha a térítés veszélyes, akkor a közösséget zárttá kell tenni, sőt mivel a menekülés más valláshoz csábító, még zártabbá. Megszületett a magán belül házasodó vérségi közösség mítosza, és a keresztény erkölcsi példázat (a „bolygó zsidó”) átértelmezése a vándorló, hazavágyó közösségre. Már ahol. Mert ahol a monoteista vallás és egyház megszervezése politikai haszonnal járt, de védekezni kellett valamely agresszív keresztény vagy muzulmán szomszéddal szemben, ott újra és újra felvirágzottak zsidó királyságok: Jemen, a berber Észak-Afrika és végül Kazária. Tényleg véletlen, hogy a világnak ezeken a pontjain maradt fenn nagytömegű zsidó népesség? Nincs válasz, hiszen ezt nem kutatjuk. Minek is, ha a zsidóság júdeai eredetű kóbor nemzet, ami végre hazatért. Hacsak …

Kolbenheyer kommentpolitikája