Pszeudo-történelmi fantasyt írtak G. R. R. Martin előtt is, sőt a műfaj megújításával is sokan kísérleteztek már, de a Trónok harca óta mégis ő a megkerülhetetlen vonatkozási pont. Joe Abercrombie regénye a Half a King – Az uralkodó (Budapest, Athenaeum, 2015; az angol eredeti: London, Harper Voyager, 2014) pedig nem is nagyon kerülgeti ezt a vonatkoztatási pontot. A könyvnek csak egy főszereplője van, emiatt a történet feszesebb és rövidebb. A drámai ív kisebb, ezzel összefüggésben a világ is kevésbé kidolgozott. Ezek azonban nem minőségi jegyek, inkább azzal függenek össze, hogy a célközönség is valószínűleg fiatalabb. Mindez azonban nem jelenti azt sajnos, hogy újabb irodalmi mérföldkő született, inkább tisztes iparosmunkáról beszélhetünk, még ha a legjobb fajtából valóról is. Mert a karakterábrázolás árnyaltnak van szánva, azaz a szereplők nem fekete-fehérek, de ez mégsem martini magasság (akarom mondani: mélység). Mert a történet nagyon izgalmas, fordulatos, sőt a fordulatokat várjuk ugyan, de nem sejtjük előre, de a kaland mégis eltakar valami fontosat. Mert a világábrázolás – nos, itt leszek a legkevésbé kritikus, sőt: mert a világábrázolásban sokkal több van, mint amit kapunk. Mielőtt megnézzük közelebbről ezt a három témát, vesztegessünk még néhány szót a cím fordítására, illetve annak elmaradására. Nehéz elképzelni azt a kiadót, aki elhiszi, hogy ez a cím lefordíthatatlan (Félig király vagy esetleg Egy fél király?), vagy olyan bevett márkanév, ami már szervesült. Nem, igazából csak egy fantáziátlan és gyáva kiadót tudunk elképzelni, aki nem mer dönteni.

Tolkien még írhatott eredendően és tisztán jó és rossz karaktereket, de ezek ma már legfeljebb a számítógépes játékokban fordulhatnak elő. Tehát olyan karakterek kellenek, akik jóként is botlanak, és rosszként is megélhetőek. Abercrombie ilyeneket akart írni, de csak félsikerről számolhatunk be. Mert ha a szereplők erkölcsi kérdések felett merengenek, akkor ennek feszültnek kell lennie: vagy egyértelműsíteni kell, miért hágják át az erkölcsi gátakat, és mi ennek az ára, vagy olyan alternatív erkölcsöt kell teremteni, amihez való ragaszkodásuk önmagában zavarba ejtő. Martin mindkettőben jó (családi és személyes érdekek kontra erkölcs, és az ebből fakadó lelki torzulások; illetve a nemesi és férfiúi felsőbbrendűség tévképzete), Abercrombie az utóbbit meg sem próbálja, az előző pedig harmatos. A Half a King szereplői meglepően (?) mai erkölcsűek: pontosan tudják, mi a bűn. A baj nem az, hogy azt mégis elkövetik, hanem hogy következmények nélkül teszik: nagy kár, hogy sokan meghaltak miattam, ráadásul értelmetlen célért, no de itt a következő kaland, uzsgyi neki. A rövid, kalandos történetet könnyű olvasni, de nehéz benne jellemfejlődni.

A történet kalandossága csak azért meghökkentő, mert semmi eredeti nincs benne, mégis leköt. Az elárult legkisebb királyfi hányattatott útja a trónig útközben összeszedett és ezért aztán szedett-vedett társasággal, közben csaták, várak, hajóutak – ilyet mindenki tud írni. Hát persze hogy nem, Abercrombie viszont tényleg tényleg. De a gyorsaságnak itt is nagy ára van. Mert a könyv lehetne tökéletes krimi is: minden szereplő és előjel a helyén van, így a végső nagy fordulatoknál az olvasó felkiálthat, hogy tényleg és nahát! Csak éppen mégsem teszi, ha nem számít ilyen fordulatokra, hiszen olyan dolgok derülnek ki, amiknek nem is kellene kiderülniük. Ha van olyan szereplő, aki gyorsan belehal a lovagias hűségbe, akkor miért gondolnánk, hogy egy másik esetben ennek a drámába beleszőtt magyarázata van? Ha mindenki öncélúan hatalomra tört, akkor miért gondolnánk, hogy emögött még komoly politikai és gazdasági okok is húzódnak? Ha az uralkodók megölik rokonaikat is a cél érdekében, akkor miért engedik futni nyilvánvaló ellenségeiket a nagy leszámolás után?

A világépítés viszont valóban mesteri. A minta itt is adott: nagykirály és hadakozó királyságok, szerzetes-tudós-tanácsadók az udvarokban - egy fél Westeros. Ám nincsenek hosszú fejtegetések arról, hogy néz ki a földrajz, milyen a kultúra, egyáltalán, mekkora a világ. A történetbe szőve azonban nagyon érdekes apróságok derülnek ki, amik lassan adódnak össze. Kezdetben zavart, hogy a névadás nagyon is kevéssé képzeletbeli, nagyon is a skandináv mitológiára hajaz. Aztán lassan összeadódtak a cserepek: titokzatos romok, eltűnt „tündék”, az egyetlen isten (vagy maga a világ?) széttörése, titokzatos betegségek és a főszereplő torzszülöttsége. Amikor az egyik mellékszereplő a nyakában egy kis, zöld lapocskát hord, apró fekete pöttyökkel és azokat összekötő arany vonalakkal, végleg világossá vált: a posztapokaliptikus (posztnukleáris?) Földön járunk, valószínűleg a Balti-tenger partjain. Az emberek nem ismerik már a múltat, így beszélni sem tudnak róla, de a roncsai körülveszik őket. Ez aztán magyarázhatja a „modern” erkölcsiségét vagy éppen a nők relatív jelentőségét: nincs egyenes visszaút a középkorba. Nem tudom, hogy a folytatások mit hoznak ki még ebből (természetesen trilógiáról van szó, az üzlet az üzlet), de hogy sok minden bennragadt, az biztos.