A német kultúra szerelmesei számára megkerülhetetlen Peter Watson brit újságíró The German Genius (A német géniusz; London, Harper, 2010) című könyve. Megkerülhetetlen nem utolsósorban méretei miatt: közel ezer oldalon vezet végig az utóbbi két és fél évszázad német kultúrtörténetén, azt a szó lehető legszélesebb értelmében véve. Van itt minden a teológiától a műtrágyagyártásig, az egyetemektől a hadtudományig, a zenétől az irodalomig. És mivel Németország sokkal homályosabb fogalom, mint mondjuk Anglia vagy Franciaország, Watson németnek tekint mindenkit, aki németül beszélt, németül tanult vagy német területeken (is) alkotott, legyenek azok más narratívákban dánok, magyarok vagy csehek. Mindezt olyan könnyed természetességgel teszi, hogy az olvasó kénytelen elfogadni érvelésének sodrását (ha nem is mindig sebészi pontosságát). A könyv tehát kronologikus szerkesztésű enciklopédia, ahol az olvasó csodálkozik a legjobban, hogy élvezettel emészti az egymás után sorakozó életrajzokat, elméleteket és gyakorlati alkotásokat. Az összekötő kapocs azonban nem csak valamilyen misztikus németség (bár erről is ejthetünk még néhány szót), hanem az a két alaptétel, hogy a német kultúra sokkal többet adott a világnak, mint amit általában elismerünk, és hogy épp ebből kifolyólag is sokkal több, mint a nácik és Hitler.

A kiindulópont a modern nemzettudatok megszületésének kora, de Watson nem erre fókuszál, hanem az általa megfogalmazott harmadik reneszánszra. Az európai kultúra az antikvitás óta szerinte háromszor született újjá. A 12. században elsősorban Franciaországban a skolasztikus teológia, a középkori egyetemek és az autonóm városok köré szerveződve, a 15. században Itáliából kiindulva a klasszikus reneszánsz a képzőművészetek teljes megújulásával, végül a 18. században Németországban a modern oktatás és tudomány kibontakozásával. A pietista protestantizmus átitatta a németeket az egyén és a világ tökéletesítésének vágyával. Megszülettek a modern, a hallgatók aktivitására is építő oktatást és a gyakorlatban is hasznosítható kutatást ötvöző modern egyetemek, de mindenekfelett a művelődés és műveltség, a Bildung mítosza. És ezzel együtt a művelt középosztály, a nem származási vagy vállalkozói-vagyoni alapon felemelkedő, hanem az egyéni törekvést a közösség, sőt az állam szolgálatába állító Bildungsbürgertum fogalma. Ez a csoport, amely bár jelentős részben evangélikus lelkészek gyermeke, eltávolodott a vallási világmagyarázattól és tudományos precizitással kezdte vizsgálni a természet és a társadalom történetiségét, változásának és változtathatóságának formáit.

A német oktatási és más kulturális intézmények elsöprő fölénye elárasztotta a világot az új felfedezések, gondolatok és művészeti alkotások vagy értelmezések tömegével. A második ipari forradalom, amit már nem kísérletező mesteremberek, hanem hatalmas ipari konszernek és modern tudományos intézetek együttműködése vitt előre, elsősorban német volt. És amennyiben amerikai is, az a német géniusznak az USA-ra gyakorolt hatásából ered. „Amerika angolul beszél ugyan, de németül gondolkodik” – szól a bon mot, és Watson példáinak tömkelegéből valóban ez világlik ki. Dicsekedhetünk a magyar Nobel-díjasok számával, de ez eltörpül a németeké mellett (Watson persze némely magyar Nobel-díjast egész egyszerűen a németek közé sorol: valljuk be, nem alaptalanul, ha azt nézzük, honnan származnak, hogy beszélnek, hol tanultak és dolgoztak, kik voltak szellemi mestereik). Mindezt a náci hatalomátvétel nem akasztotta meg, sőt felerősítette: az emigránsok tömege tette az amerikai tudományt az egyértelmű vezető hatalommá, és virágoztatta fel az addig hátrább kullogó britet.

De hogyan vált a költők és gondolkodók nemzete a bíráké és hóhéroké (Dichter und Denker, Richter und Henker)? Watson könyve nem azért jó, mert erre új és eredeti választ ad, ha ad egyáltalán. Persze igaz(nak tűnik), hogy az isteni erkölcs helyettesítése a természet törvényeivel, az organikus egész felértékelése az analitikus részletekkel szemben, a magaskultúra felmagasztalása a mindennapi politika ellenében, a belső gondolat- és érzelemvilágba való visszavonulás a banális külvilágból mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a világ legműveltebb középosztálya ne csak eltűrje, de támogassa is a barna iszonyatot. De talán még fontosabb, hogy a német kultúra a náci időszakot jelentős részben belső és külső emigrációban töltötte, és hozzájárult a Harmadik Birodalom bukásához. És még ennél is fontosabb, hogy Németország – ellentétben Watson véleménye szerint Angliával – tanult a múltból. Emlékezik rá, de túllépett rajta. A ’68-as nemzedék úgy tudott visszatérni a német gyökerekhez, hogy valóban magáévá tett a demokratikus és liberális értékeket, és megteremtett nem csak a világ egyik legjómódúbb, de egyben legfelnőttebb nemzetét. „A németek mélyebbre merülnek, de sarasabban bukkannak fel” – szól egy másik bon mot. Értjük, és igaz – mindaddig míg rá nem döbbenünk, hogy mára már csak az irigység beszél belőlünk.