Ígérem, egy darabig utoljára szemezgetek a Beck kiadó sorozatából, de legutóbb marokszám akadtak a kezembe, és hát tényleg az egyik jobb, mint a másik. Barbara Stollberg-Rilinger Das Heilige Römische Reich Deutscher Nation (A német nemzet Szent Római Birodalma; München, Beck, 2009) című könyve szintén egy olyan államalakulatot mutat be, amivel csúnyán elbánt a modern nemzetállami történetírás perspektívája. A magyar olvasónak már a cím is meglepő lehet, hiszen a hazai történelemkönyvek csak Német-római Birodalomként emlegetik ezt az államot. Persze a rövidség kedvéért a németek is, de ott azért ismertebb a teljes neve is annak a birodalomnak, amelyik legitimitását egyrészt az állítólagos római örökség adta (a translatio imperii, a császári hatalom átruházása a középkori frank majd német uralkodókra), másrészt a keresztény világrend második, világi kardjának forgatása univerzális uralkodóként, végül, az előző kettő lassú eróziója folytán a sajátos német rendi „szabadság”. Stollberg-Rilinger könyve a koraújkorban veszi fel a fonalat és követi a birodalom történetét a megszűnésig. Olyan korszakokon át tehát, amelyekben a fentiek egyre anakronisztikusabbnak tűntek: a formálódó nemzetállamok között kakukktojás maradt ez a se nem német, se nem szent, se nem római izé.

A 19. században létrejött és hirtelen szellemi óriássá nőtt német történelemtudomány bokszzsákja volt a Birodalom. Minden volt, amit a németek magukban utáltak, vagy amiért magukat sajnálták. Működés- majd életképtelen monstrum, ami megágyazott a német kisállami széttagolódásnak és ezáltal a formálódó nemzetállami nagyhatalmak prédájává tette őket. Ezért aztán a középkori Hohenstaufen császárok után folyamatos hanyatlás láttak (ugye, milyen ismerős?), aminek Poroszország felemelkedése és a második császárság megalakítása vethetett csak véget. Ez a polarizáció – a középkori, világuralomra törő császárság idealizálása, és a koraújkori mozaik-birodalom kigúnyolása – a náci időszakban teljesedett ki. A Harmadik Birodalom egyszerre volt folytatója és gyökeres megtagadója mindennek az előző kettőből. Az új német demokrácia történettudta tehát kínos tartózkodással kezelte a birodalmi múlta(ka)t. Aztán az utóbbi időben mintha reneszánsza kezdene támadni a Régi Birodalomnak. Ami természetesen a ló másik oldala, hiszen a legkülönbözőbb méretű és jogállású tagok bonyolult szövevényeként működő birodalomban az EU elődjét látni, hm, vicces, főleg, ha bevalljuk, hogy sokszor valóban nem működött.

Stollberg-Rilinger elegáns távolságot tart mindkét szélsőségtől: bemutatja a működést akadályozó tényezőket és mechanizmusokat, de cáfolja a több száz éves hanyatlás toposzát. A késő középkori birodalom éppen hogy megújult és megerősödött a 15. században, olyan intézményeket alakított ki, amik akár a nemzetállammá válást is lehetővé tehették volna. A reformáció háborús konfliktusai megakasztották ezt a folyamatot, de valójában az intézményrendszer túlélte és kezelni is tudta az első szakadást. A következő száz év azonban felőrölte az összetartó szálakat, és a formálódó territoriális államok (leginkább Brandenburg-Poroszország) a kialkudott felekezeti paritást használták ki hatalmi céljaikra. A császári hatalomnak még így is volt a 17-18. század fordulóján egy utolsó virágkora, bár ekkor a birodalom a valóságban már csak a délnémet kis- és miniállamok (rendek? hűbéresek?) klientúrája volt a Habsburg udvar körül. A végső csapást rá éppen a császári korona tulajdonosainak felvilágosult, racionálisan kormányzott, egységes birodalmat építő politikája mérte: a birodalmi lovagok, szabad városok, grófok és apátok feleslegessé váltak, és számukra is illúzióvá vált a Régi Birodalom.

Ha félretesszük tehát a hanyatlás és fejlődés narratíváit, akkor leginkább azt mondhatjuk, hogy a Birodalom a modern kor kizárólag nemzetállamokat ismerő világából nézve valami gyökeresen idegen volt. Nyugati és északi szomszédságában valóban modern nemzetállamok alakultak ki, de ez csak a 19. században válik visszafordíthatatlansága miatt nyilvánvalóvá. Európa középső, déli és keleti régióiban a koraújkorban még rengeteg nem nemzetállami szerveződés létezett: persze ezek jelentős részét a későbbi nemzettudat átstilizálta. A Német-római Császárság nem volt állam, de államszövetség sem a szó mai értelmében. Különböző jogállású, méretű, hatalmú rendek bonyolult, egymástól különböző módon függő halmaza volt, amely célja a belső ellentétek jogi úton való elsimítása és a külső fenyegetés lehetőségek szerint közös elhárítása volt. Élén a császár állt mint legfőbb hűbérúr, de valós hatalmat csak a rendek megegyezése és együttműködése biztosított neki. Ettől még nem volt hatalom nélküli báb, hiszen az egész rendszer legitimitása tőle eredt, ő volt a közvetítő a nagyhatalmú rendek között, és ő volt a kicsik és legapróbbak védelmezője.