Malcolm Gladwell az a fajta újságíró, aki szakterületéről a nagyközönségnek is olvasmányos, de a szakemberek által is elismert könyveket tud írni. A Dávid és Góliát (Budapest, HVG, 2014; az amerikai eredeti: New York, Little, Brown and Co., 2013) arról szól, hogy a legszebb történetekben az esélytelenek, a gyengék, az elnyomottak győznek, és még inkább arról, hogy ez nem is annyira meglepő, hiszen nagyon sokszor alapvetően félreértjük az esély és esélytelenség jelenségét. Nagyon vicces, ahogy a címadó történetet halálosan komolyan veszi, és a filiszteus óriást legyőző parittyás pásztorfiú történetét előbb katonai szakírók, majd orvosok segítségével elemzi. A történet lényege szerinte nem az, hogy csoda történt volna, hanem, hogy mindkét sereg zöme félreértette az esélyeket. Góliát közelharcra kiképzett és felfegyverzett nehézgyalogos volt, és könnyen lehet, hogy ebben a kategóriában nem volt méltó ellenfele a zsidó seregben. Csakhogy Dávid képzett parittyás volt, egyfajta ókori tüzér, akinek komoly esélye volt a győzelemre, ha túllépünk azon, hogy feltétlenül két azonos kategóriájú harcos küzdelmét várjuk. Ráadásul Góliát a leírás alapján akár olyan agyi elváltozásban is szenvedhetett, amitől ugyan óriásira nőtt, de látása és értelmi képességei korlátozottak voltak. Így már inkább az a csoda, hogy miért csodálkozunk olyan régóta az összecsapás kimenetelén.

A könyv minden fejezete személyes történetek sorozata, köztük egy-egy „vezérsztorival”, melynek főszereplője egyben a fejezet címadója is. A fejezeteket három nagy egységbe rendezte Gladwell, az első a félreértett esélyekről szól. Ki ne szeretné a legjobb műteremben kiállítva látni festményeit, vagy a legjobb egyetemre járni? Mindannyian, és mindannyian tévednénk. Ezt a két esetet a kis hal nagy tóban, vagy nagy hal kis tóban páros metaforával írhatjuk körül. A francia impresszionistákat nem akarták kiállítani a párizsi Szalonban, ezért saját ellen-kiállítást szerveztek – és híresek lettek. Ha ez anekdota, akkor komolyan mérhető a másik eset. A legjobb amerikai egyetemekről sokkal nagyobb arányban buknak ki a természettudományt hallgatók, mint a gyengébbekről, és – a legkiválóbbaktól eltekintve – a bennmaradtak is sokkal kevesebbet publikálnak, mint a gyengébb egyetemre járó hasonló képességű társaik. Aki állandóan zsenikkel van körülvéve, az lehet, hogy kibírja és profitál belőle, de nagyon sokan nem: elvesztik az önbizalmukat, gyengén teljesítenek és akár ki is maradnak.

A második egység fejezetei a „kívánatos hátrány” eseteit járják körül. Gladwell sem állítja, hogy bárki számára kifejezetten kívánna valamilyen hátrányt. De azt igen, hogy meglepően gyakran előnnyé fordítható. Még egyszer: nem jó diszlexiásnak lenni. De statisztikailag mérhető, hogy a sikeres üzletemberek és más kreatív szakmák űzői között aránytalanul sok a diszlexiás. Nyilván nem a diszlexiájuk miatt kreatívak, de ha már azok, akkor hátrányuk kompenzálása előnyükre vált. Nem tudnak jól olvasni, ezért különösen fontos, hogy jól figyeljenek, és szóban meggyőzőek legyenek. Egy másik előnyösen is megnyilvánulni tudó hátrány a szociális készségek alulfejlettsége, magyarul a többiek véleményére magasról tevő kellemetlen fráterek jelleme. Az ember ösztönösen vágyik társai elismerésére, elfogadására, ezért nem akar kilógni, ellenvéleményt megfogalmazni. Ez jó, de így nehezen születnek új, és éppen ezért ellenérzéssel fogadott ötletek. Ha a feltalálók nagy része nem lett volna lehetetlen alak, akkor hamar feladták volna ötletüket: ha nem tetszik nektek, hát nem erőltetem.

A harmadik rész fejezeteiben az erőszak korlátairól esik szó. Észak-Írország közösségeinek 20. századi konfliktusa vagy éppen a mai amerikai nagyvárosi fekete gettók bűnözési mutatói mutatják, hogy az erőszaknak nem vet véget egyszerűen a még több erőszak: minél több embert csukunk el, mintha annál több terrorista vagy bűnöző teremne. A hatalomnak ugyanis legitimnek kell lenni ahhoz, hogy erőszakát az emberek elrettentő erőként ismerjék fel. Ennek híján épp az ellenkezője történik: az eredetileg kívülállók is úgy érzik, a hatalom ellenük lép fel, vagyis új ellenségeket kreál magának. Aktuális példája ennek a Magyarországon is bevezetett „három csapás” törvénye: a visszaeső bűnözők rettenetesen szigorú büntetése. Az eredeti ötlet hazájában, Kaliforniában már visszavonták, mert túl azon, hogy iszonyúan igazságtalan volt, eredményeket sem produkált. Sőt. Mire egy bűnözőt elért a harmadik csapás, átlagosan már épp annyi idős volt, hogy bűnelkövetési valószínűsége csökkenni kezdett: ha kinn marad, megjavulhat, ha becsukják, tuti bűnöző marad. És persze a gyerekei is, akik apjuktól támogatást már nem, csak rossz mintát kaphatnak. Arról nem is beszélve, hogy a rizikó növekedésére a bűnözők az erőszak növelésével is válaszolnak: ha már úgyis életfogytiglan lesz a vége, próbáljuk meg kiverekedni magunkat.