Szoktunk otthon egymás ajánlására könyveket olvasni, de kötelező olvasmánnyá semmi sem lett nyilvánítva – mostanáig. Bryan Stevenson Just Mercy című könyvét (Igazságos kegyelem, bár a cím valószínűleg tudatosan kétértelmű, érthetjük úgy is, ahogy az ajánló címében szerepel; New York, Spiegel & Grau, 2014) eredetileg én szereztem a feleségemnek, és nem gondoltam, hogy nekem is el kell olvasnom. De kellett. És mindenkinek kellene, aki igazságszolgáltatással, büntetés-végrehajtással, szociális munkával, szociológiával vagy politikával foglalkozik, vagy az bármennyire is érdekli. Bryan Stevenson ugyanis az Equal Justice Initiative (Egyenlő Igazságszolgáltatás Kezdeményezés) nevű non-profit szervezet alapítója, ami eredetileg az USA déli tagállamaiban kivégzésükre váró halálraítéltek jogvédelmére szerveződött. Sikereik nyomán a szervezet tevékenysége nem csak földrajzilag terjedt ki, hanem ma már a fiatalkorú, illetve a szellemi fogyatékos elítélteket, valamint a gyerekgyilkossággal vádolt anyákat is igyekeznek igazságos ítélethez juttatni. Stevenson beszélt a TED-en is, és szervezete számtalan kitüntetést kapott, többek között az Olof Palme díjat.

Eleinte azért is ódzkodtam a könyvtől, mert úgy éreztem, nem fog lekötni. Szívesen elolvasok a témáról egy cikket vagy tanulmányt, de bő háromszáz oldalban ez a kérdés nem érdekel. Óriásit tévedtem. Stevenson remek elbeszélő, a szereplők és az események pár mondat alapján megelevenednek. És jó szerkesztő is: a könyv egyes fejezetei ugyan részben kronologikusan, részben tematikusan bemutatják az EJI tevékenységét, de végighúzódik a könyvön az egyik legjelentősebb ügyük, mégpedig szinte szabályos krimiszálként. Ez a történet pedig nem csak halálosan izgalmas, de hihetetlenül felkavaró is. Egy fehér lány meggyilkolásával egy fekete férfit, Waltert vádolnak meg, ítélnek el, majd hat évet ül a halálsoron. Stevenson és csapata ekkor kapcsolódik bele az ügybe, és hamar rájönnek, hogy nem csak az a baj, hogy az esküdtszék színfehér volt, a bíró rasszista (Robert E. Lee Key volt a neve, komolyan) és a seriff a vádlottat megfélemlítés céljából már a tárgyalás előtt a halálsorra záratta be. Hanem, hogy miközben nincs tárgyi bizonyíték, van rengeteg tanú (főleg fekete, de néhány fehér is), akik Walter alibijét bizonyítják. Sőt az is kiderül, hogy a vád tanúi nem csak megrögzött hazudozók, hanem konkrétan megfélemlítéssel (szintén a halálsorra zárással) és lefizetéssel (a megyei kasszából!) vették rá őket a vallomásra.

Stevenson nem lánglelkű forradalmár és nem is ítélkezik megfellebbezhetetlenül. A könyv olvastán egyre hihetetlenebb, de ugyanakkor egyre szimpatikusabb a higgadtsága. Miközben mérhetetlenül empatikus a szenvedőkkel, nem rejti véka alá az őket ért méltánytalanságokat, nem akarja felgyújtani az egész létező rendszert. Meg akarja győzni az olvasóit, hogy az igazság sosem lehet bosszú, és fordítva: a kegyelem igenis lehet igazságos. Mert Waltert ugyan több év küzdelem után kiengedik a börtönből, az életét nem kapja vissza. Felesége szívvel-lélekkel részt vett a kiszabadításáért folytatott küzdelemben, de házastársként nem tudta visszafogadni. A kisváros évekig gyanakodva fogadta a börtönviselt férfit. Szorongása, pszichés zavarai végül teljes leépüléshez vezettek, alkoholista lett, majd gondozó otthonba kellett költöznie, ahol viszonylag fiatalon halt meg. Stevenson őszintén leírja, hogy klienseinek zöme nem ártatlan, akár iszonyatos bűnöket is elkövettek. De miután leírja azt is, milyen élet után jutottak el a bűnözésig, és mit szenvedtek el az elítélés után, nehéz elutasítani az igazságos kegyelmet.

A bűnelkövetőket bíróság elé kell állítani és el kell ítélni. De nem szabad fiatalkorúakat felnőttként elítélni és felnőtt börtönbe zárni. Nem szabad szellemi fogyatékosokat épelméjűként elítélni. Nem szabad a börtönöket túlzsúfolni. És nem szabad senkinek az életét elvenni. A könyvből kiderül az is, mi minden hibádzik az amerikai igazságszolgáltatás rendszerében. A kirendelt védők érdektelenek, gyorsan végezni akarnak, és nem fellebbeznek. Ha a határidőt elmulasztják, az ártatlanul elítéltnek is kevés esélye van az újratárgyalásra. A déli államok bíróit és ügyészeit választják, az állampolgárok pedig kemény fellépést várnak a bűnözőkkel szemben. Politikailag jóval veszélyesebb futni hagyni valakit, aki később még gyilkos lehet. A közvélemény látens rasszizmusa újra és újra megjelenik az esküdtszékekben, ezt pedig az ügyész és az ügyvédek kihasználják az esküdtválogatásnál. Az USA-ban a börtönépítést is privatizálták, az új iparág pedig erőszakosan lobbizik a keményebb büntetésekért, amik megtöltik befektetéseiket. Mindezek után érthető Stevenson egyik mentorának szóvicce: a capital punishment (halálbüntetés) azt jelenti, hogy azokat büntetik (punish), akik szegények, híján vannak a tőkének (without capital).