Mint a címből is kiderül, egy cikksorozatba kezdek. Az alapötlet egyszerű: olyan könyvekről szeretnék beszámolni, melyek úgy általában érdekesek, sőt esetleg a mai magyar valóság értelmezését is megkönnyítik. Nem áll szándékomban az egész könyv tartalmát ismertetni, csupán néhány, fontosnak vélt szálat emelnék ki. Az első Glenn C. Loury amerikai közgazdász tanulmánykötete Előítélet, megkülönböztetés, színvakság (Rajk Szakkollégium, Budapest, 2005) címmel, mely a szerző publicisztikájából ad válogatást. A könyv  Lourynak az amerikai feketék helyzetével kapcsolatos gondolatait fejti ki, több esetben matematikai modellekkel alátámasztva állításait. (Külön köszönet egy kedves barátomnak, aki figyelmembe ajánlotta a kötetet.)

A pozitív diszkrimináció ellen könnyű, és manapság divatos érvelni. Könnyű belátni, hogy minden pozitív diszkrimináció egyben negatív diszkrimináció is. Hiszen ha egy kisebbség számára kötelező minimumkvótákat állítunk fel, azzal a többségi csoport esélyeit csökkentjük. Ráadásul ez a konkrét esetben (amerikai feketék) a követelmények csökkentését jelenti, hiszen jogi egyenlőség esetén az azonos helyzetű csoportok azonos arányban kerülnének egyetemre, kapnának meg állásokat. Ha előírjuk, hogy mindenhova kötelező 10% feketét felvenni, ez azzal jár, hogy az ő felvételi követelményeiket alacsonyabban szabjuk meg, mivel átlagos teljesítményük alacsonyabb. Ha nem így lenne, nem lenne szükség kvótákra. Ez azonban nem csak az egyenlőség elvét sérti. Károsan hat a kisebbségi csoport megítélésére és motivációjára is. A megítélésre azért, mert az alacsonyabb követelmények ismeretében a többség jogosan véli úgy, hogy az átlag felvételt nyert fekete kevésbé kompetens, mint az átlag fehér, az a fekete pedig, akit még így sem vettek fel, kifejezetten gyengén teljesített. Ráadásul a fehérek úgy érezhetik, hogy sikertelenségük oka a számukra felállított magasabb követelmény. A motivációt pedig hosszú távon gyengíti, ha a feketék hozzászoknak, hogy számukra kisebb teljesítmény is a fehérekkel azonos elbírálást eredményez. Ezek jórészt gyakorlati megfontolások, amik kiegészülnek azzal az elvvel, hogy ha elfogadjuk, hogy a fekete bőrszín nem jelent más értéket, akkor azt semmilyen formában nem szabad megkülönböztetni, se negatívan, se pozitívan. Ezért vonják vissza sorra az USA-ban a pozitív diszkriminációt előíró jogszabályokat.

A fenti érvelések azonban több ponton hiányosak. Az egyenlőséget csak egyenlő bánásmódként értelmezik. Az egyenlőség azonban egyenlő végeredményt is jelent. Feladata-e az államnak elősegíteni az egyenlő végeredmény kialakulását, azaz olyan helyzetet, amiben a feketék országos számarányuknak megfelelően vannak jelen az egyetemeken vagy a jobban fizető állásokban? Nyilvánvalóan csak akkor, ha a jelenlegi helyzet kialakulásában nem csak az egyéni döntések és felelősség játszik szerepet. A helyzet márpedig ez. Nyilvánvaló, hogy a feketék jelenlegi rosszabb helyzete részben a történelmi örökség része. Ezért nem a mai fehérek viselnek egyéni felelősséget, de a közösség már mindenképpen: a történelem tette lehetővé, hogy ők kedvezőbb helyzetbe kerüljenek, mint a feketék. Másrészt a társadalmi helyzet bizonyíthatóan nem csak az egyéni döntések eredménye, mert az emberek nem egyedül járják életútjukat. Itt most nem elsősorban a negatív diszkriminációról van szó. Az USA-ban a rassz a társadalmi kapcsolatok meghatározó eleme: szerepe van a párválasztásban, a baráti kör kialakulásában, a lakóhely megválasztásában, a munkavállalásban. Ez azt jelenti, hogy egy tehetséges és törekvő fekete számára is szűkebbek a lehetőségek, hiszen alapvetően az átlagosan rosszabb helyzetű fekete közösségben szocializálódik: innen meríti mintáit, innen származik kapcsolati hálója, ennek a közösségnek az elvárásait érzékeli. Ha ezek mind átlagosan rosszabbak, gyengébbek, mint a fehérek esetében (és a helyzet mérhetően ez), akkor az esélyek nem lesznek egyenlőek. Ennek a két érvelésnek az alapján jelenthetjük ki, hogy az államnak igenis kötelessége figyelembe venni a bőrszínt, mivel a hátrányok ezzel összefüggésben jelentkeznek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a pozitív diszkriminációnak feltétlenül kvótákban kellene megtestesülnie, sőt még azt sem, hogy kifejezetten a bőrszín alapján kell az államnak az esélyeket kiegyenlítenie. A középosztálybeli feketéken ugyanis nem kell segíteni. Milyen más megoldások vannak? A szerző kedvenc példája Kalifornia, Texas és Florida gyakorlata, ahol az állami egyetemekre automatikusan felveszik valamennyi állami középiskola legjobban teljesítő tanulóit (a felső 10%-ot). Ez automatikusan azt eredményezi, hogy a jellemzően szegregált lakókörnyezetben működő, feketék által látogatott és ezért gyengébb iskolák diákjainak is van továbbtanulási esélye, de az egyetemi helyek többségét továbbra is érdem, azaz felvételi eredmények alapján, fajilag semleges módon töltik be. Természetesen ez is csökkenti a nem kiemelkedő, de jól teljesítő, jó iskolába járó fehér diákok esélyeit, de ezt az árat kell megfizetni azért, hogy a rosszabb kezdő helyzet ne okozzon behozhatatlan hátrányt. Ráadásul ez a politika nem kimondottan bőrszín alapján diszkriminál. Hasonló példák még sorolhatók.

Eddig a szerző gondolatmenete és javaslatai. Hogyan vonatkoztatható ez a magyar valóságra? Természetesen a hazai cigányság helyzete tekinthető több szempontból hasonlónak. A felismerhető rasszjegyek, a képzetlenség, az alacsony jövedelem, a segélyfüggőség, a jelentős mértékben szegregált lakóhely és oktatás, valamint a történelmi jogfosztottság teszi hasonlóvá a helyzetüket. Hasonlóan működhet a rasszalapú csoportképződés és annak következményei. Nem teljes megegyezésről, hanem párhuzamról beszélek. A konkrét megoldási javaslatok átvétele mindig gondos mérlegelés után lehetséges csak, de az elvek tisztázását segítheti az amerikai példa.