Mit jelképeznek a nemzeti jelképek? Ha nemzetiek, akkor nyilván a nemzet, azaz a politikai és/vagy kulturális közösség egészét, tehát a közös emléket a múltról és a közös tervet a jövőre nézve. Ha ez így van, lehet-e nemzeti jelkép valami, ami egyesek szerint ősi és igazi, mások szerint viszont kirekesztő? A teljes egyetértés persze ritka, illetve idővel változhat. A piros-fehér-zöld lobogó, vagy a Himnusz konszenzusosnak tekinthető, ezekről nincs érdemi vita. A 19. század második felében, a modern magyar nemzettudat kialakulás után, és a magyar polgári állam kiépülés (1848,1867) során váltak nemzeti jelképpé. Illeszkednek az euro-amerikai trendbe: ahogy a nemzetek és államaik megszülettek, úgy alakították ki jelképeiket. Legfőbb jellegzetességük, hogy nem változtak azóta sem, és ebből következőleg az egész nemzetet és országot jelképezik, nem csak egyes korszakát, csoportjait vagy ideológiáját. Azaz nem sajátította ki őket senki. A címer esete annyiban más, hogy az többször is megváltozott, így aztán a rendszerváltás után vitatott is volt, hogy a korona visszakerüljön-e rá. Visszakerült, és azóta visszailleszkedett a többi közé. De mi a helyzet a nemzeti radikálisok és/vagy szélsőjobboldal által előszeretettel használt árpádsávos zászlóval, a turullal és a kettős kereszttel?

A fenti definíció alapján semmiképpen sem nemzeti jelképek, hiszen használatuk nem eléggé elterjedt, és nem konszenzusos. Az árpádsávok és a kettős kereszt részei a címernek (sőt a nemzeti lobogó piros-fehérje is innen ered), a turul pedig több intézményi címerben megjelenik. De önállóan sosem jelképezték a nemzetet, és most sem teszik. Egyrészt azért nem, mert a nemzet jelentős része nem azonosul velük, másrészt mert a használóik éppenséggel megkülönböztető jelzésként használják. A kettő természetesen egyszerre oka és okozata egymásnak. Mindháromnak komoly történelmi múltja van, de jelenlegi használóik nem történelmi relikviaként, hanem politikai állásfoglalásként használják őket: az „igazi” magyarok jelképei. Ezért álságos azzal érvelni, hogy a történelem során milyen pozitív kontextusban kerültek elő, vagy hogy ma is milyen ábrázolások részei. Hozzá kell tenni azt is, hogy történetiségük is részben romantikus konstrukció: az árpádsávok csak a 13. században jelentek meg, nem a honfoglaló Árpád színei.

Az árpádsávok dinasztikus, a turul katonai a kettős kereszt pedig keresztény jelkép önmagában. Ilyen formában használatukban sem látok semmilyen problémát. Számomra természetes, hogy a Parlament történelmi zászlói között, vagy bármilyen középkori várban, esetleg egy katolikus templomban (Árpád-házi szentek, ugyebár) látható az árpádsávos zászló. Látható is régóta, nem is kifogásolja senki. De sosem egyedül látható, és mindig csak azt jelenti, amit eredetileg: az Árpád-házat, az első magyar állam dinasztiáját. Önálló használata ugyanolyan furcsa kellene, hogy legyen, mintha valaki Anjou-liliomokkal vagy Corvin-hollókkal járna tüntetni. A jelenlegi címerben nem azért van benne, mert az Árpád-ház uralkodik, hanem mert a nemzet közös múltjának részei. Még egyszer: részei.

Ugyanígy rendben van a turul katonai intézmények címerében, sőt nekem a szobrokkal sincs bajom. A XII. kerületi szobor ügye politikai csetepaté: a szocialista-liberális főváros és a konzervatív kerület harca. Elesett katonák emlékére állították, azóta is rendszeresen hoznak oda virágokat. Akik megemlékezésre használják, azoknak fontos hely, ezt tartsuk tiszteletbe. Főleg azok, akik politikai tüntetésre használják. Temetőben is szoktak tüntetni? (Tudjuk, szoktak, Tiszaeszláron).

A kettős keresztnek pedig helye van a templomokon és egyházi szertartásokon. Közterületen is felállítható, de visszataszító, ha egy politikai párt, a Jobbik teszi. Visszataszító, mert a köztéri hanukkiják ellensúlyozására állítják, amik lehetnek rondák, de egy egyház állítja őket és hívei használják is. Ezzel szemben a kettős kereszteket egy politikai párt állítja, melynek kereszténysége jobbára csak antiszemitizmus. És aztán kopottan árválkodnak, hiszen csak a dac helyezte ki őket, gúny tárgyai a pogány közegben. Jelképei az új farizeusságnak, a képmutató, szemforgató „kereszténységnek”.

Nemzeti jelképeket utólag nem lehet csak úgy létrehozni. És nem lehet őket „újraéleszteni” sem, hiszen sosem voltak azok. De használóik nem is ezt akarják. Pont azért használják, hogy megkülönböztethessék magukat azoktól, akik „csak” a tényleges nemzeti jelképeket használják. Nemzeti jelkép viszont csak az lehet, ami összeköt, ami elválaszt, az nem. Innentől kezdve ezeknek a jelképeknek a megítélése teljesen független a történelmi múltjuktól. Lehet sajnálkozni azon, hogy egykor más jelentéssel bíró szimbólumokat politikai célokra használnak, de tagadni kár lenne. Azt kell nézni, ki használja őket, és mit üzen velük. Jelenleg olyan csoportok, melyek általában elutasítják a jogegyenlőséget, a szabadságjogokat, a piacgazdaságot, a demokráciát. Jelképeik most ezt a világnézetet képviselik. Ráadásul nem példa nélkül. A két világháború között már hasonló okokból és céllal elővették ezeket a jelképeket, és vannak, akik emlékeznek még rá, hová vezetett mindez. Lehet, hogy mostani használóik nem azonosulnak az akkori turanizmussal, antiliberalizmussal, antiszemitizmussal, irredentizmussal, sőt fasizmussal. De akkor ne ismételjék meg az akkori hibákat.