A hazai jobboldal állandó traumája, hogy hogyan lehetnek „ezek“ még mindig itt? Hogyan lehetséges, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig a volt állampárt emberei kormányoznak? Hogy lehet az, hogy a magyarok jelentős része nem tartja ezt problémának, sőt kifejezett nosztalgiát érez a Kádár-rendszer iránt? Ezt a sok kérdést most nem fogom mind megválaszolni, de megnyugtathatom az olvasót, hogy nem különös magyar tulajdonságról van szó: Németországban a helyzet sokkal rosszabb. Nekik nem csak fogatlan munkásőrnyugdíjasaik vannak, hanem igazi, hívő kommunistáik is. A szerecsen mosdatása, azaz a kommunista múlt szépítése ott folyik csak nagyüzemi körülmények között. Legutóbb a Süddeutsche Zeitung-ot szemléztem, most szombaton a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ba néztem bele. Richard Schröder teológiaprofesszor veszi számba a múltszépítés minősített eseteit. Sose hidd el senkinek, ha Magyarországra azt mondja, ilyen ország nincs még egy.
A német nyelv szépségeinek egyike az összetett szavak barokkos burjánzása. Az még magyar füllel is rendben van, hogy a jogállam az a Rechtsstaat. De ezután jön a java, mert mi a jogállam ellentéte? Unrechtsstaat. Jogtalanállam. A mai német közélet egyik vitája az, hogy minek nevezzük az egykori NDK-t. A jobboldal prominensei az Unrechtsstaat kifejezést aggatják rá, ami természetesen nem tudományos meghatározás, de ragyogóan leírja a lényeget: fosztóképzővel kezdődik. A volt állampárt (Német Szocialista Egységpárt, SED) és a nyugati szocdemekből kiváló balosok egyesülésével létrejött és előretörő Balpárt (Die Linke) vezetői ezt a bizonyos jogtalanságot akarják cáfolni. Ismerős?
A nosztalgia legalapvetőbb eleme természetesen az elveszett biztonság siratása. Akkoriban mindenkinek volt munkája, és a munka törvénykönyve megvédte a dolgozókat. Persze, olyannyira volt munka, hogy a sok dolgos munkáskéz által előállított termék a világpiacon eladhatatlan volt, a külkereskedelmet csak a hitelek tartották fönn egy darabig, majd az ország szépen csődbe ment. A dolgozók jogait pedig természetesen az alkotmány is védte: volt sztrájkjog és szólásszabadság, ugye? Vagy mindenki elfelejtette 1953 Kelet-Berlinjét es 1956 Budapestjét? Aztán ott volt a kitűnő iskolarendszer. Amelyben persze csak a mai létszám töredéke jutott érettségihez és diplomához. Mondhatjuk, hogy mit is ér a mai érettségi és diploma. Mert az akkori sokat ért? Miben is? Természetesen az egészségügy is kitűnő volt, és ingyenes. Csak az nem fér a fejembe, hogy akkor miért csökkent a várható élettartam, és miért nő (Magyarországon is!) a rendszerváltás óta?
Elméletibb, fanatikusabb és számomra egyben visszataszítóbb is az érvek azon csoportja, miszerint az a rendszer nem is volt olyan szörnyű, illetve hogy tulajdonkeppen egy legitim próbálkozás folyt, csak sajnos kudarcot vallott. Természetesen az 1980-as évek NDK-ja már nem egy sztálinista munkatábor, Kádár Magyarországa pedig kifejezetten üdülőtelep ahhoz képest. De mihez képest? Volt talán demokrácia? Tiszteletben tartották az emberi jogokat? Lehetett szabadon utazni? Ja, hogy ezek nem is olyan fontosak a mindennapi élet nehézségeihez képest? Ezt talán döntsék el azok, akik megélik, és nem azok, akik csak visszaemlékeznek rá. Mert érdekes módon 1989-ben az emberek bizony szabadságot akartak: a diktatúrából nézve ezek nagy dolognak számítottak. Aki viszont társadalmi kísérletbe szeretne kezdeni, az talán kérdezze meg először a kísérlet alanyait. A korabeli német vicc szerint, ha a szocializmus tudományos kísérlet, akkor először egereken kéne kipróbálni.
A széplelkek pedig azt siratják, hogy akkoriban még nem minden a pénzről szólt. Hanem? Azért értetlenkedem, mert nekem azt tanították, hogy a tudományos materializmus szerint a lét határozza meg a tudatot, és a marxizmus célja a proletariátus felemelése, in concreto az életszínvonalának javítása a kizsákmányolás megszűntetése által. Na ez az, ami nem sikerült. Csak, könyörgöm, azt nem mondjuk ezután, hogy a kommunizmus csak az elvekről szól, és nem az anyagiakról.
Miért tragikus ez a vita? Mert a volt szocialista országok lakói úgy érzik, arra kényszerítik őket, hogy az egész múltjukat, ifjúságukat megtagadják, sőt még felelőssé is teszik őket a kommunista bűnökért, de legalábbis a rendszer elviseléséért (“Hogy tűrhettétek ezt?”). Sőt még ki is röhögik őket a bénaságukért (“Igaz autót azért nem bírtatok csinálni.”) Mindezzel szembesülve fordulnak a múlthoz. Pedig akár büszkék is lehetnének. Hiszen 1989-ben forradalom zajlott. Németországban látványosabban, tüntetésekkel, fáklyás felvonulásokkal és menekülők tömegeivel. Magyarországon kevésbé, bár a Hősök terén Nagy Imrét búcsúztató tömeg, vagy a Parlament előtt a köztársaság kikiáltásakor mutatta, hogy itt is van változtatási szándék. Persze, utólag tudjuk, hogy a szerencsés nemzetközi helyzeten, a szovjet nyomás enyhülésén múlt minden. De ezt akkor nem tudták az emberek. Akkor még igenis bátorság kellett ahhoz, hogy kimondják: rendszerváltás kell. Antall Józsefnek erre a mondatára haragszom a legjobban: “Tetszettek volna forradalmat csinálni”. Csináltunk. Különben nem tartanánk itt sem. És én a magam részéről büszke is vagyok rá.
