Ilyenkor mindig úgy tűnik, mintha a legutóbbi óta eltelt ötvenegy hét csak előkészület lett volna a fénypontra: a tábor hetére. A világból való kiszakadás, az összezártságból fakadó intimitás, a közös erőfeszítések és eredmények olyan felfokozott lelkiállapotot teremtenek, ami utánozhatatlan, és csak a következő nyáron ismételhető meg. Táborozni tehát kell, ez egyértelmű. De ha utána, nosztalgikusan elmerengve megpróbáljuk összeszedni, miért is kell, nos, akkor a következőkre jutunk. A tábor szakmai csúcspont, önkifejezési lehetőség, a barátság aktusa és a búcsú tere. Az ám.

Az iskola csodálatos intézmény, de jellegénél fogva nagyon kötött. Kötelező bejárni, kötelezőek a foglalkozások, és elvárt a teljesítmény. Lehet, hogy jól is van így, de azt érezzük, hogy szükség van másra is. A tábor maga a szabadság. Az jön, aki akar, de aki egyszer eljött, az általában eljön legközelebb is. Mert tetszett. Program persze van, nagyon is, de van, ami választható, és csak magunkkal szemben vannak elvárásaink. Ha már csinálunk valamit együtt, az legyen jó, nem? És az lesz. Hihetetlen látni a rengeteg kreativitást, ami csak úgy dől a gyerekekből. Felejthetetlen, ha azok tapsolnak meg, akik téged választottak. Ha arra tetted az életedet, hogy gyerekeket nevelj és oktass, ne engedd el a kezüket június végén. Mert ők nyáron is tanulni akarnak tőled.

A tábor csak akkor jó, ha te is élvezed. Nagyon. Rengeteg szabály, norma, elvárás vesz körül bennünket, szerencsére, hiszen csak így élhető az élet. De néha ki kell törni. Erre kell módot találni. Ha néha színészkedni akarsz, vagy énekelni, vagy verekedni, akkor azt ne a katedrán tedd. Építs fel egy zárt világot, saját szabályokkal, és ha kialakult az összhang, akkor megmutathatod a másik énedet is. És ami ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb: magadnak is megmutathatod. Vagy te pontosan tudod, mi rejtőzik benned? Nem? Akkor lépj ki néha a megszokottból: távol az otthontól, a családtól, a munkától, a kényelemtől. Csak aki átlépi a saját árnyát, de utána vissza is talál, az hiteles személyiség. És ők ezt várják tőled.

A tábor nem egyszemélyes műfaj. Az enyém legalábbis nagyon nem az. Hihetetlenül erős köteléket teremt a közös szenvedély, és a közös emlékek. Ezért a barátaiddal kell tábort szervezni. Megtanulni megbízni bennük száz százalékig. Elfogadni hóbortjaikat, megérteni szempontjaikat, örülni sikereiknek. És ha az együttlét hetének felfokozott hangulatát és az izgalom feszültségét is kibírja, akkor tudod, hogy ez igazi barátság. Amikor öröm a találkozás, szenvedély a közös munka, ösztönös az együttérzés és szívszorítóan könnyes az utolsó este. De ettől válik természetessé, hogy ha valaki az egyik évben nem ér rá, akkor jövőre ott folytatja, ahol tavaly abbahagyta. Mert szeretjük egymást. És ezt ők is látják, és irigylik.

Ők, akik tanulni akarnak, akik kíváncsiak a másik énedre, és akik csodálják a barátságotokat. Ők a táborozók. Őértük van az egész. Mert jó velük. Jó volt velük a négy, hat vagy nyolc év, és jó volt velük a négy nyár. És egyszer eljön az utolsó. Ilyenkor búcsúzni kell, ez természetes. De mégsem lehet igazán megszokni. Melyik az utolsó pillanat? És megvan-e az összhang, hogy a búcsú érzékeny lehessen? Nem biztos. Sőt, szinte biztos, hogy nem. Hogy lehetne az iskolában, az érettségi árnyékában? Ezért kell a tábor. Mert az együttlét után el lehet búcsúzni. Addigra megvan az összhang, ha meg mégsem, hát sose volt és sose lesz. És akkor búcsúzni sincs kitől. De általában megvan. És akkor az is lehet, hogy a búcsú nem végleges. Mert van hova visszatérni. A táborba. Így vagy úgy.

Ha végigolvastad, és értetted is, akkor tudod, miről van szó. A nagygimnazista járat. Padlógázzal. Visszatérés. A paradicsom meghódítása. A soha véget nem érő kaland.
78É.