Húsz éve kikiáltották a harmadik magyar köztársaságot. Vagy: húsz éve egy méltán kiszuperálás előtt álló vérkomcsi a Parlament erkélyén akadozó orrhangon felolvasott egy patetikus szöveget, amitől semmi sem változott. Ez történt? Egy túrót! Nem, nem ez történt. Húsz éve tényleg kikiáltották a köztársaságot. Ez az állítás. Bizonyítsuk.
1989 – mint már volt szerencsém erről írni – igencsak mozgalmas év volt. Érettségi, felvételi, elköltözés otthonról a fővárosba: minden megváltozott. És mintegy mellesleg az egész világ is. Az érettségin csak 1945-ig kérdeztek, mert hát azután már minden olyan bizonytalan. A felvételin már nem kérték a KISZ-ajánlást. Hiába is kérték volna, mert mi voltunk az első évfolyam a suliban, amelyik már nem lépett be.

Az egyetem első előadásaival párhuzamosan zajlott az MSZMP utolsó, és az MSZP első kongresszusa. A kollégiumi szobatársam apja küldött volt, este beugrott hozzánk, és teljes extázisban mesélt a reformerek sikereiről. Én örültem persze, de azt azért szóvá tettem, hogy nem értem, hogy az Ajtósi Dürer soron lévő szállásról a küldötteket minden reggel miért szirénázó rendőrkíséret viszi át a budai Kongresszusi Központba. Jóska bá csak nézett: mi rossz van abban, majd ha az MDF-nek lesz kongresszusa, ők is kapnak rendőri kíséretet. Ez nagyon belém égett, mert úgy éreztem, ebben a hozzáállásban lehet a leginkább megfogni az állampárt attitűdjét. Azóta is figyelem, kap-e valamelyik pártkongresszus rendőri felvezetést.

Egész ősszel gőzerővel folyt már a kampány. Előbb a négyigenes népszavazásra, majd a választásokra. Új arcokkal, nevekkel ismerkedtünk, tiszta lappal induló, okos és lelkes emberekkel. Emlékszem, ültem a jogi kar egyik nagy előadójában, és Tölgyessy Pétert hallgattam. Nekem mindig is ő marad a rendszerváltás esze. Világosan és szellemesen magyarázott, és lelkesített, ez utóbbi tűnik furcsának annyi év után. Éppen amikor feltette valaki a kérdést, hogy miniszterelnök-jelöltjük van-e már, lépett be a terembe Tamás Gáspár Miklós, aki akkor még nem fura neokommunista volt, hanem az utolsó pártállami parlamentbe a visszahívásokkal bejuttatott népi hős. Meg is tapsoltuk, és Tölgyessy azt mondta, több is, íme itt az egyik. És ez volt akkor az SZDSZ. A mai pártok már szerencsére nem tehetséges emberek véletlenszerű halmazai, hanem kristályosodó politikai erők.

A népszavazási kampányban személyesen nem vettem részt. De a koleszban véres viták folytak az MDF és az SZDSZ hívei között. Döbbenetes, hogy napok alatt állást foglaltunk, megfellebbezhetetlen véleményt formáltunk, és lelkesen kommunistáztuk egymást. Miközben még le sem váltottuk rendesen a rendszert. És még mondja valaki, hogy a politika hangja eldurvult. Bár igaza lehet, tényleg eldurvult: néhány óra alatt, valamikor 1989 nyarán. Azt nagyon sajnálom, hogy ebben részt vettem. Annyira naivak voltunk, és akkora nagy marhák. Mentség a fiatalság és a tapasztalat teljes hiánya? Remélem, igen. Igyekszem mindig felidézni ezt, amikor fiatalokkal vitázom: én is ilyen forrófejű voltam, aztán mégis rendes konzervatív lett belőlem. De az is eszembe jut, hogy a maiaknak már van miből tanulniuk. A mi hibáinkból.

A választási kampányban viszont már ott voltam. Igen, azt is megírtam már, hogy éjjel ragasztottuk a plakátokat magával a képviselőjelölttel, aki sok-sok évvel később kulturális miniszter is lett. Az aluljáróban a kopogtatócédulákat a későbbi fővárosi frakcióvezető-helyettessel gyűjtöttük, miközben megpróbáltunk a járókelők keresztkérdéseire válaszolni, lehetőleg őszintén, de közben mégsem elijesztve a másként gondolkodókat, mindezt úgy, hogy azért csak meglehetősen hozzávetőleges ismereteink voltak annak a pártnak a programjáról, amelyiknek dolgoztunk. Hiszen nem az ragadott magával, hanem a hangulata, a dallama. Aztán amikor este beugrottunk a székházba, ott találtam egy teljesen üres szobában a földön törökülésben telefonálni a későbbi EP-képviselőt, akinek persze rögtön felajánlottam a segítségemet a vidéki választókerületében: szülővárosomban. Ezt nem tanultuk sehol, az önkéntes munkát, ezt a szabadság hozta elő belőlünk.

De erre már nem került sor, mert közben – bármily furcsa is utólag ez a földhözragadtság – egyetemre is jártam, és januárban egy félévre az akkor kimúlni készülő NDK-ba mentünk részképzésre. Szavazni persze hazajöttünk mindkét fordulóra. A határőrökkel azonban összevesztünk. Mégpedig a köztársaságon. Ugyanis útlevelünk borítóján természetesen még a Magyar Népköztársaság felirat díszelgett, melynek „Nép” előtagját gondosan lekapartuk. A határőr üvöltött, hogy ez okirat-hamisítás, és minket is a népköztársaság nevelt fel. De aztán nem tett semmit, és továbbment. Ez a jelenet egyszerre jelentette nekem a Kádár-rendszer továbbélését az emberek fejében, és annak teljes vereségét.

Számomra mindez együtt volt a rendszerváltás: valódi, méltóságteljes és mámoros forradalom. És ennek az egyik csúcspontja október 23., a köztársaság kikiáltása. Aminek az értékéből még Szűrös Mátyás sem képes levonni semmit. Nagyon készültünk a Parlament elé. Aztán egyszerűen nem fértünk fel a metróra, hiszen mindenki oda tartott. Egymás után mentek el a szerelvények, és esélyünk sem volt arra, hogy bejussunk. A másik irányba viszont szinte üresen mentek a kocsik. És ez volt a nagy ötlet. Felszálltunk arra, és minden megállónál figyeltünk: bizony, ritkult a tömeg. A hatodiknál kiszálltunk, átrohantunk a túloldalra, beugrottunk, és nagy levegőt véve vártuk, hogy mindenhol újabb és újabb tömegek préselődjenek mellénk. De benn voltunk, és időben érkeztünk. Hallani alig lehetett, látni még kevésbé. De nem is ez volt a lényeg. Ott voltunk, és kikiáltottuk a harmadik magyar köztársaságot.