Benjamin Netanjahu hatalomra kerülése óta a korábbi izraeli teleppolitika megfordult. A vitatott vagy egyértelműen palesztin területeken ismét bővítik a zsidó telepeket. Ez talán relatíve olcsó lakhatást biztosít a beköltöző fanatikusoknak, akiknek az a megnyugtató, hogy itt legalább tudják, mikor vannak veszélyben – merthogy mindig. Ugyanakkor semmi értelme a telepeknek. Egy esetleges palesztin-izraeli békének előfeltétele az ilyesfajta telepek megszüntetése, ahogyan a stabil, működőképes, demokratikus palesztin szuverenitás létrehozása és Jeruzsálem kérdésének megoldása is.
Az izraeli kül(?)politika eddig egyszer sem volt képes a három problémát együtt megoldani. Arafat halála után beindult némi demokratikus átalakulás is a Fatah és Mahmúd Abbász révén. A palesztinok egyre nagyobb felügyeletet kaptak a saját területeik felett, Izrael pedig a maga részéről egy védelmi fal építésével sürgette a kényszerűen összenőtt ország kettéválását. A teleppolitika a palesztinok számára teljesen megfelelő lett 2005-től, a gázai kivonulástól kezdve. A Hamász ekkor, 2006-ban megnyerte a parlamenti választásokat. Izrael ezt is hajlandó lett volna elfogadni, ha a Hamász lemondott volna Izrael megsemmisítésének szándékáról. De nem mondott le, hanem inkább rendezett egy kis politikai tisztogatást és gyilkolászást a Gázai-övezetben, majd elkezdett rakétákkal lövöldözni Izraelre. A rakéták nem okoztak komoly károkat, ám néhány év elteltével a konfliktus annyira kiéleződött, hogy Izrael nem halogatta tovább az intervenciót: egy röpke hadművelet erejéig visszatért a Gázai-övezetbe. És itt, 2009 januárjában romlott el az izraeli külpolitika.
Először is a kormány ismét kivonult az övezetből, még mielőtt a Hamászt teljesen kitakarította volna onnan. Ezzel alátámasztotta a feltevést, miszerint a hadjárat puszta választási fogás volt – és ez a fogás aztán nem is jött be. A konzervatív Netanjahu a szélsőjobb támogatásával kormányt alakított. Most pedig építik a telepeket. És ahogyan a kilencvenes években lenni szokott: az izraeli-palesztin kérdésben egy egyszerű, fájdalommentesen megoldható kérdésen megy a diplomáciai erőpróba. Diplomáciai erőpróba alatt Izrael esetében azt értjük, hogy sikerül-e tárgyalásokat kezdeni, vagy nem. Általában nem sikerül, most pedig az volna a feltétel, hogy maradjanak abba a telepbővítések. Netanjahu néha visszafogja magát, és akkor Washington megdicséri, és kósza hírek szerint akár egy időre abba is maradhatnak a bővítések. És akkor megint ugyanott leszünk, ahol közel egy éve, a félbehagyott hadművelet után, a választások előtt.
És hogy mi lenne a megoldás? Ha a demokratikus átalakulás folytatódna a palesztin területeken – amihez elengedhetetlen volna a Hamász mostani szervezetének felszámolása –, és a területekről sikerülne megegyezni – amire van reális esély –, akkor el lehetne kezdeni tárgyalni Jeruzsálem ügyéről. Ez pedig Izrael esetében a teljes diplomáciai siker volna. De a pénz hiányzik a palesztin területekről (persze a jerikói kaszinót leszámítva), és pénz nélkül nem lesz demokrácia. És demokrácia nélkül a palesztinok arrogánsan viselkednek, amitől az izraeli szélsőjobb bedühödik, és telepeket építtet a miniszterelnökkel.