Már gyerekkorom óta érdekelt a földrajz. A két évvel idősebb nővéremmel gyakran vetélkedtünk, hogy ki tudja jobban az országok fővárosait, és születésnapi ajandékként is annak örültem a legjobban, ha a világűrről szóló könyvet kaptam. Azóta már alábbhagyott ez a fajta lelkesedés: az üzleti szféra felé indultam el, de Afrikát leszámítva még mind a mai napig képes lennék a kontinenseket országhatárokkal és fővárosokkal együtt lerajzolni. Ezt részben Neki is köszönhetem, aki az érdeklődésemet még legalább pár évvel tovább fenn tudta tartani.
A gimnáziumi évek kezdetén nagyon csúnyán bántunk vele. Túl fiatalok voltunk, 13-14 évesek, és a vagánykodást sokkal többre tartottuk a tudásnál és a megbecsülésnél. Hülyék voltunk és tiszteletlenek – erre persze a kor nem lehet mentség – ezt azóta is nagyon bánom. Az összes negatív vonásunk ellenére Ő kitartott mellettünk, szeretett és lelkesedéssel tanított minket. A 4-es és az 5-ös között ingadozva jutottam el a záróvizsgáig (ez 9-ben lehetett talán, már nem nagyon emlékszem), ahol ugyanazt a tételt húztam, mint Duffman. Szerencsémre Ő már jóval előtte elmagyarázta a tételt, így gond nélkül tudtam válaszolni a kérdéseire. Utána 2 évig nem beszéltem vele. Néha láttam a folyosón és köszöntem neki, de ennyi volt az egész.
Hamarosan kiderült, hogy a családom költözne Izlandra, és az nem volt kérdés, hogy én hol fogok élni a jövőben. Egy forró augusztusi napon aztán Reykjavikban elkezdődött az új életem, de decemberben vissza kellett mennem Budapestre vizsgázni. Miközben a tanári előtt az angoltanáromra vártam, Ő odajött hozzám es megkérdezte, hogy mi van velem. Elmeséltem neki az egész Izland-sztorit, mire Ő megkért, hogy mielőtt legközelebb jönnék, hajoljak le bárhol Reykjavikban, és kaparjak össze neki egy marék követ, mert Őt nagyon érdekelné. Azt mondta, hogy mindig is szeretett volna oda eljutni, de eddig még nem volt rá lehetősége.
Legközelebb májusban jártam Magyarországon, de már nem tudtam vele találkozni. Megbetegedett és már nem járt be az iskolába. Egyszer persze besétált – már nem emlékszem, hogy mikor – és mondtam neki, hogy megtettem, amire kért, de most éppen nincsenek nálam a kövek. Másnap bevittem az iskolába, és a szekrényemben tartottam, várva, hogy megint megjelenjen.
De Ő nem jött többet. A kövek egy részét otthagytam a ligetben, egy maréknyit pedig hazavittem Izlandra és beleszórtam a tengerbe, remélve, hogy valahogy majd eljut hozzá.
Akureyri, Izland - 2008 Augusztus