Ilyen könyvet nem szoktam olvasni. A kortárs magyar irodalom nem az erősségem, és az interjúköteteket sem kedvelem. Így aztán elég fura véletlen (véletlen?), hogy elolvastam a Mint aki látja a hangot. Visky Andrással beszélget Sipos Márti (Harmat, Budapest, 2009) című könyvet. Lenyűgözött. Visky András nevét eddig nem ismertem: partiumi születésű kortárs drámaíró és dramaturg. A kötet pedig nem klasszikus interjú, hiszen Sipos Márti nem tárgyszerűen kérdez, de nem is egyenrangúként beszélget, azaz nem fejt ki alternatív vagy párhuzamos álláspontot. Hanem inkább előcsalogat. És elképesztő történetek jönnek, elképesztő erejű mondatok – és elképesztő hit elevenedik meg. Hát erről próbálok meg most írni.

Visky András gyerek- és fiatalkora a kommunista Romániában abszurd történetek sorozata. Apját, a református lelkészt 1956 után lecsukták. A feleségét az öt gyerekkel (köztük a kétéves András) pedig kitelepítették a román Gulágra, a Duna-deltába. Velük ment egy befogadott árva lány, önként, nem hagyva el választott családját. Közben az apa a börtönben, egyik rabtársa tanácsára, képletesen eltemette őket, hiszen arra számított, sose kerül ki onnan. Majd megkezdte lelkipásztori szolgálatát új missziójában. Amikor mégis kiengedték, évek múlva, egyenként akart találkozni gyerekeivel, akik nem is emlékeztek rá, hogy elviselhető legyen a viszontlátás öröme. Az apa mesteralakká magasodott a fiú előtt. Ő volt az, akit egyszer azért engedtek haza kihallgatásról, mert azt mondta a vallatótisztnek, hogy megcsókolta a kezét: t.i. előző nap Andrást vallatták és verték, otthon pedig az apa megcsókolta az ütések nyomait. Egykori rabtársával, a kikeresztelkedett rabbival sosem tudtak megegyezni abban, hogy melyikük felesége kötötte és küldte be nekik azt a dupla szvettert, amit a megajándékozott szétbontott, hogy mindketten túléljék a telet: természetesen mindketten a másikat tartották ajándékozónak. Egy ilyen apa után kapott András egy olyan feleséget, aki egyik vallatása után azt mondta: te gyűlölöd ezt az embert, helyes, akkor már van ellenséged, akit az Írás szerint kötelességed szeretni. És ezt az ifjúkort élte meg úgy, hogy boldogság a jó oldalon állás megajándékozottsága.

Visky András színházi ember. Saját bevallása szerint a színházhoz a templom vezette el: a Duna-deltában nem volt református templom, így ortodox istentiszteletre jártak. A liturgia nagyszerűsége pedig életre szóló élmény maradt. Szerinte a színház dolga nem az egyszerű történetmesélés, hanem az együttlét. Ahogy meg van írva, hogy nem jó az embernek egyedül, úgy a színházban is mindig legalább három fél van: a színész, a néző, és akihez a színész beszél, még ha ez utóbbi nem is jelenik meg. Az előadás célja a katarzis, éppúgy mint az imáé: a bűnbocsánatot csak a teljes megalázkodás állapotában lehet elnyerni. Az előadás legyen siker vagy bukás, de legyen jelentős. Ha bukás, akkor azt ebben a mivoltában kell elfogadni, és szembe kell nézni vele. Természetesen a liturgia és a színház is ismételt történetmondás, de ezáltal történik meg újra a csoda. A történetmondás az idővel persze egyre elvontabb lesz, de olyan ez, mint a haszid történetek: ha el tudjuk mesélni, akkor talán újra megtörténik.

Visky András hite irigylésre méltó hit. Mindent átjár, minden élethelyzetet a Biblia alapján értelmez, mindent Istenhez mér. És Visky András hite küzdelmes hit, mint Jákob az angyallal, úgy birkózik ő is folyton a Világ Urával. Azt mondja, hogy az elmúlt században nem érkezett angyal, vagy nagyon ügyetlen angyal érkezett a mészárlás leállítására. Ezzel lépéselőnybe kerültünk Istennel szemben, de az egyetlen megoldás az új szövetség megkötése, mely mindkét felet kötelezi. Ezért tart egy széket mindig üresen: figyeli, hogyan jön a Messiás. Azt mondja, hogy az Utolsó Ítélet vigasztaló, hiszen csak ha van ítélet, akkor van egyetemes igazság, csak ha van igazság, akkor vannak értelmes döntések, csak ha vannak döntéseink, akkor van élet. Azt mondja, hogy a történelmi átkokat csak úgy lehet megtörni, ha istentörténetté alakítjuk őket: Istent kell okolnunk az üldöztetésért. Azt mondja, hogy nem nyugodhatunk bele abba, hogy csak a jobb lator üdvözül. Azt mondja, hogy a boldogtalanság nem fogadható el. És talán itt az ideje, hogy a könyvismertető végén megmagyarázzuk a poszt címét is. „Júlia” című drámájában teszi fel a kettős kérdést Visky András: Miért nem cseréli le Isten az ő népét? S miért nem cseréli le a nép az ő Istenét? Hát ilyen egyszerű.