Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
A Német Demokratikus Köztársaság minden ellenkező híresztelés dacára zseniális ország volt, és minden jel arra mutat, hogy ebbe a zsenialitásába ment tönkre. Volt ugyan oly kor, midőn több ország is azzal kísérletezett, hogy polgárait nem próbálja meg megkímélni a lét abszurditásától holmi működőnek álcázott gazdasággal és politikai rendszerrel, hanem éppen ellenkezőleg, arra kényszeríti őket, hogy arcukat az egzisztencia jeges szelének fordítsák és bátran nézzenek szembe az ott ásító semmivel. De kétség sem férhet hozzá, hogy ezen országok sorában – melyeket szokás volt testvérieknek, de legalábbis barátiaknak is nevezni – a Német Demokratikus Köztársaság mutatkozott a legbátrabbnak. A mai, a fogyasztói társadalomban uniformizált, ismerős sémákat kereső agyvelő egyszerűen képtelen feldolgozni az ott és akkor megesett dolgokat. Mivel az elme simulékony műszer, sosem szabad az emlékeinkre hagyatkoznunk. Tudnunk kell, hogy az mindig csak értelmezett, ráadásul újra és újra átértelmezett tükre a valóságnak. Ha fel akarjuk deríteni ezt az elveszett világot, akkor nem szabad emlékeznünk. Ezért most egy naplótöredékhez fordulunk, ami palackpostaként tudósít minket a feledés fátylán túlról.
Január 20. Megérkeztünk a jénai kollégiumba, ami valójában egy lakótelep. Kilencemeletes sorház, három lépcsőházzal, három-négy szobás, konyhás, fürdőszobás lakások. Lift van, de csak minden harmadik emeleten áll meg. Pontosabban csak ott van liftajtó a lépcsőházakat összekötő folyosószakaszon, a többi emeleten a lakások nagyobbak és a lépcsőházakat nem köti össze folyosó.
Január 21. Beültünk egy étterembe sörözni. Óriási terem és egy kisebb helyiség. Gyanús volt, hogy az óriási teremben rajtunk kívül senki sem ül. Aztán észrevettük, hogy mindegyik asztalon kis kártya: Itt nem szolgálunk ki. A pincérek vidáman néztek ránk és messze elkerültek.
Január 23. Most már tudom, miért kellett öt fotót leadni. Kaptunk egy fényképes igazolványt, amivel beléphetünk az ebédlőbe. Ebédet ezért még nem kapunk, arra van az ebédjegy.
Február 12. Egyszer csak dörömböltek a lakásajtónkon, majd kulccsal benyitottak. Épp a vécén ültem, onnan hallgattam, ahogy végigrohanják a lakást, majd a vécéajtót is rángatni kezdik, de az be volt zárva. Mivel a vécének nem volt ablaka, az ajtó alatt volt egy szellőző nyílás. Azon bedugtak egy csövet, és végigszórták a padlót és a lábfejemet valami fehér porral. Utólag megtudtuk: csótányirtás volt. A csótányok persze vidáman futkároztak tovább a konyhaszekrény fiókjaiban. Milyen jó, hogy az ágyaink lábát vizes lavórba állítottuk.
Március 7. Elhatároztuk, hogy visszaváltjuk a felgyülemlett több száz tejesüveget. Megtelt a három csővázas hátizsák. A boltban viszont azt mondták, ezt nem mind mi ittuk meg. Kérdeztük: ez miért baj? Nem baj, de egyébként sincs mindegyik kiöblítve. Nem vették vissza. Nem akartuk hazavinni, beszórtuk a bolt előtti konténerbe. A bolt egy lakótelepi tér közepén volt, a toronyházak visszaverték az üvegcsörömpölés visszhangját, mire végeztünk, minden ablakban lógott valaki.
Április 24. Meglátogatott minket Józsi. Érkezésének örömére jól berúgtunk. Másnap röhögve mondom Mikinek, hogy azt álmodtam, rendőrök jártak a szobánkban. Mire ő: én is. Körbenéztünk: hol van Józsi? Dél körül került elő. Miután éjjel hazatámolyogtunk, ő még lement az utcára egy szekrénykulccsal és beindított egy motort. Pechére a tulaj kinézett az ablakon és hívta a zsarukat. Azok feljöttek az irataiért, majd bevitték az őrsre, ahol egy üres szobába vágták, reggel nyolckor pedig kirakták a ház elé. Gyalog jött haza.
