Az alábbiakban Corry vendégpostját olvashatjátok:
Calam az "Egy év után" című posztjában feltette a kérdést, hogyan juthattunk, juthatott el az ország idáig, hogy ártatlan emberek halnak meg pusztán a származásuk miatt. Ez a tény engem is elkeserít, sajnos az is látható, hogy az ilyenfajta bűncselekmény mind a kisebbségek, mind a többség tagjait is sújtotta az elmúlt időszakban és a rasszizmus is kétirányú dolog a véleményem szerint. Nem szeretném azonban az egyes eseteket párhuzamba állítani és az egyiket a másikkal magyarázni, mert én a rasszizmust és az ártatlan emberek halálát minden esetben elítélem és a legkomolyabb büntetés kiszabását tartom helyesnek és szükségesnek. Ezért kapcsoltam ki pl. cifra káromkodások közepette a Magyar Televízió egyik esti műsorát, amikor ez egyik ilyen gyilkosság már jogerős ítéletének súlyosságán siránkozott az egyik meghívott vendég. Tömegtájékoztatás, antirasszista gyűlés, egyéb népnevelési eljárások ellenére a helyzet nagyon elmérgesedett. Véleményem szerint minél előbb meg kell találni a módját, hogy ezt az állapotot megszüntessük. Nehéz lesz.
Az előző mondataimból némi rosszindulattal az is kiolvasható esetleg, hogy én nem értek egyet a politikai korrektséggel, az antirasszizmussal. Aki ezt gondolná téved, én mást tagadok, mással nem értek egyet; azzal, ahogy az elmúlt 8 évben ezeket a fogalmakat, eszméket használták, felhasználták és kihasználták a hatalmon lévők. Végül is az elérendő célokkal homlokegyenest ellenkező eredményt sikerült elérni. A hangoztatott elvek ugyanis bármennyire is tiszteletre méltóak, köszönő viszonyban sincsenek a valós helyzettel, nemhogy legalább a látszólag megoldják azokat a problémákat, amelyekkel a hétköznapok embere találkozott. Úgy érezték ezek az emberek, hogy magukra hagyták őket, mert tolerancia-oktatást kaptak, amikor leszüretelték a kiskertjüket és ez nem tetszett nekik. Külön említést érdemel -a már megszüntetett- cinikus 20 ezer forintos szabálysértési összeg, amibe ezek a lopások mind bőven belefértek (hipermarket áron számítva az ellopott zöldség árát), pedig a kárvallottnak jelentős munkája feküdt benne. A másik hasonlóan cinikus fogalom a "megélhetési bűnözés" ami ténylegesen bemutatja a visszásságokat; lényegében köztörvényes ügyeket kíván társadalmilag elfogadottá tenni, az elkövető nélkülözése okán. Az elkövető oldaláról és szigorúan csak ezt a felét nézve a dolognak elmondható, hogy ugyan a korrektségtől távol álló, de talán elfogadható dologról van szó. Ha a meglopottak mind kizárólag nagyon gazdag emberek, vagy cégek lennének, akkor egy újfajta államilag támogatott betyárvirtusról beszélhetnénk. Abban a pillanatban azonban, amikor a kárvallottak oldaláról szemléljük a dolgot; és figyelembe vesszük, hogy a kárvallottak is sok esetben szegény emberek már jócskán más a helyzet. Látható, hogy egy olyan dolgot (szegénység) amit a kormányzat nem tud kezelni, az egyes, sok esetben a kisemberek kárára történik a kompenzáció (magyarán mondva a lopás). Ez viszont már tűrhetetlen és sok elkeseredett, egyébként szorgos dolgos embert produkál, akik megpróbálnak boldogulni ebben a méltatlan környezetben. Ennek az elégedetlenségi hullámnak a tetejére ültek rá a radikálisok és törvényszerű, hogy sikert arattak.
A helyzet értékeléséhez szerintem nem szabad elfeledkezni arról a bizalmi válságról, ami a jelenlegi kormányzó erőkkel szemben kialakult. Ez a gondolat mostanában a kampány során többször előkerül, én azonban teljesen más okból írom le itt. Rá szeretnék ugyanis világítani arra, hogy egy rendes jóravaló demokráciának az is része kellene legyen, hogy a valamiért hiteltelenné vált ember, vagy politikai erő még idejében hátralép. Nálunk ez nem történt meg és meglátásom szerint a hiteltelenség mélyebbre sikeredett a vártnál és olyan területeken is rombolást végzett, ahol nem volt előre látható. Nem állt meg az egyik-másik politikai erő elutasításánál, hanem továbbment és átalakította az eddig elfogadott/megtűrt társadalmi tabukat és a kialakított értékrend egy részét is. Itt természetesen a néptömegek értékrendjére gondolok, a közbeszéd megváltozásának ténye is közismert, az a nagy kérdés, hogy az a bizonyos nehéz kő hol is áll meg. Ez utóbbi mindannyiunkon múlik, de azt észre kell venni, hogy egy másfajta kommunikáció és hatalomgyakorlás szükségeltetik ehhez.
A továbbiakban még egy fontos területet érintenék. A kommunikációról szeretnék beszélni és arról, ha egy politikai erő "oktatja" az ország népét a szerinte hasznos, követendő és jó dolgokra, akkor azt milyen formában nem szabad, sőt tilos megtenni. Erre láttunk tökéletes példát az elmúlt években. A hatalmat gyakorló politikusaink képesek voltak 4 évig úgy kormányozni, hogy praktikusan nem volt érdemi kapcsolatuk az ország népével. Mindenfajta, a nép irányából érkező ellenvéleményt figyelmen kívül hagytak, pedig a nép változatos formákban fejezte ki a nemtetszését. Gondolok itt a radikális (tüntetések, utcai harcok), és a mérsékelt (gyakorlatilag az időközben megtartott összes szavazáson igen markáns kormányellenes véleményt fogalmazott meg az ország népe) formákra. Mindez szemmel láthatóan nem zavarta őket semmiben, "tették a dolgukat" a saját szájuk íze szerint.
Természetesen az ilyenfajta hatalomgyakorlásnak is megvan egy átmeneti ideig a létjogosultsága, de ennek időtartama semmiképpen nem 4 év és amikor ezt a most végnapjait ülő regnáló hatalom elkezdte, a társadalom szempontjából semmi érdemleges indoka nem volt erre, csak a saját hatalmát akarta 4 évig biztosítani. Ez üt most vissza sajnos, olyan területeken is, ahol egyrészt kevesen számítottak erre, másrészt megerősödtek olyan indulatok is, amelyeket majd hosszú és fáradságos munkával lehet majd lecsitítani.
Sajnos viszont a pártok körül tevékenykedő "írástudók", "független gondolkodók", médiamunkások is hasonlóképpen viselkedtek; annyira biztosak voltak az egymás között verifikált tanaik és dogmáik megfelelőségében, hogy a feléjük is hangoztatott kétkedéseket és az esetleges nyilvánvaló felsüléseiket sem vették figyelembe. Amikor a birodalmukat veszélyeztetve érezték, hirtelen hisztérikus jellegű támadásféleségbe lendültek. Ezzel két probléma adódott; egyrészt a hisztit egy idő után már kevesen vették komolyan, mint az egyszeri kiskakast a mesében, másrészt már a társadalom egy nem elhanyagolható része már a megközelítésmódjukban sem hitt, mert a megvalósulás során túl sok ellentmondást illetve ellentmondásnak tűnő dolgot tapasztalt, amit gyakran az értékrendjével is összeegyeztethetetlennek talált.
Szemmel látható, hogy teljesen más megközelítés kell a bárminemű eredmény eléréséhez. Az első lépés az kell legyen, hogy meghallgatjuk a másikat -és ahol lehet- az elveinkből is engedünk néhány területen azért, hogy ne okozzunk még nagyobb bajt. Utalok az ország egyik kedvenc hegymászójára, aki a saját testén hozott meg egy drasztikus döntést azért, hogy továbbra is tudjon majd hegyet mászni. Nem elhanyagolandó momentum lenne az sem, hogy nem egy budapesti elit agymenése a domináns, hanem az olyan embereké, akik látják a kisemberek problémáit és a nép elhiszi, hogy értük dolgoznak. Ezt nagyon nehéz, sőt talán lehetetlen megvalósítani, de ha a gyakorlat ennek láthatóan a szöges ellentéte az biztos nem vezet jóra, ez látjuk ma, amikor körbenézünk a hazánkban. Én a magam részéről nem tartom lehetetlennek a helyzet megváltoztatását, azonban sok bölcsességre, türelemre, megértésre lesz szükség az emberek és embercsoportok között az elkövetkezendő időkben.
