Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Tulajdonképpen érdekházasság volt. Kristóf és Ági nyáron akartak összeházasodni, és közös életüket közös lakásban tervezték kezdeni. Volt egy kevés megtakarított pénzük, kaptak a szüleiktől, de a munkahelyüktől és az önkormányzattól is fel akarták venni a kamatmentes kölcsönt. És itt kezdődtek a gondok. Pályázni ugyanis csak fiatal házaspároknak lehetett. Ha viszont csak nyáron pályáznak, akkor csak ősz végére lesz meg a pénz, és nem tudják megvenni azt a helyes kis kétszobás lakást a Kékgolyó utcában, nem is beszélve arról, hogy hónapokig vagy albérletben, vagy Ági mamájánál kellene lakniuk. Egyik sem tűnt csábító kilátásnak. Így aztán elhatározták, hogy januárban polgárilag összeházasodnak. Azt találták ki, hogy a munkahelyükön – merthogy ez bizony munkahelyi szerelem volt, az első látásra – majd azt mondják, eljegyzésük volt, és akkor nyugodtan hordhatják a gyűrűt. A barátoknak sem fogják megemlíteni, hiszen elég fura lenne a júniusi nagy templomi felhajtás előtt egy zugesküvő januárban. Csak egy-egy gyerekkori barátot avattak be, akiket felkértek tanúnak. De mi legyen a családdal? Előttük nem lehet eltitkolni, de nehéz lesz lebeszélni őket arról, hogy ne akarjanak komoly esküvőt. Az első említés után kiderült, hogy arra nincs esély, hogy el se jöjjenek. A gyorsan, csendben letudni kívánt esküvő hát bonyolódni kezdett.

Ági szülei réges-rég elváltak, és gyakorlatilag szóba sem állnak egymással. Ági azt remélte, hogy az esküvői tömegben majd elkerülhetik egymást, de az előrehozott, szűk körű polgárival ez lehetetlenné vált. Ági mamája felajánlotta, hogy ha úgysem lesz valódi lakodalom, akkor majd ő főz valami finom ebédet. Ági papája pedig felajánlotta, hogy ha úgysem lesz valódi lakodalom, akkor majd ő meghív mindenkit a cukrászdába. Egyikre sem lehetett nemet mondani, de mivel egymást nem hívták meg, megszervezni csak úgy lehetett, hogy először elvonulnak a cukrászdába, addig Ági mamája hazamegy előkészíteni az ebédet, majd a papától elbúcsúzva a többiek is követik. Kristófnak már a gondolat is megfeküdte a gyomrát, hogy a mignon után fog tandori csirkét enni. De család ellen nincs orvosság. Kristóf szülei pedig Szombathelyen laknak, onnan fognak feljönni Pestre. Úgy beszélték meg, hogy először elmennek Ági mamájához, majd onnan együtt a városházára. Hát ezt nem kellett volna.

Kristóf mamája járt már néhányszor Pesten, de azt a környéket egyáltalán nem ismerte. Ezért aztán órákig bújta otthon a térképet, és próbálta memorizálni, melyik villamosra kell felszállni, és aztán melyik megállóban leszállni. Hiába bizonygatta a férje, hogy ő odatalál, hiszen járt már ott, amikor a fiatalok leendő lakásába szánt bútorokat fuvarozta fel, hogy a lakásvásárlásig Ági mamájának padlásán tárolják őket. A felesége azonban leintette, sose szokott ilyen fontos dolgot a férfiakra bízni. Így aztán amikor a villamos megállt a Lejtő utcánál, határozottan letuszkolta férjét a járműről, karon ragadta és sebesen vonszolta lefelé. Csak az Apor téren volt hajlandó meghallgatni, amit a szerencsétlen már vagy tíz perce próbált elmagyarázni, hogy igazából csak a Liptó utcánál kellett volna leszállniuk, de így most nem csak eltévedtek, de az esküvőt is le fogják késni, sőt Ági mamája is, aki rájuk vár. Mire egy kiadós veszekedés, három járókelő útbaigazítása, egy újabb villamosozás és öt perc hegynek felfelé való rohanás után izzadtan, csapzottan odaértek, Ági mamája már valóban kétségbeesetten járkált a háza előtt fel-alá, nem tudva eldönteni, hogy anyós- és apóstársáról mondjon-e le, vagy a kislánya esküvőjéről.

Kristóf és Ági korábban érkeztek a városházára, hogy elintézzék a formaságokat. Mivel épeszű ember nem esküszik januárban, csak ők voltak aznap, az egész megvolt pár perc alatt. Utána vártak. És vártak. Amikorra elérkezett a hivatalos időpont, kezdett kínossá válni az egész. Az anyakönyvvezető eleve gyanakodva méregette az egyszerű zakóba, ill. kiskosztümbe öltözött, feszengő párocskát. Némi zavart köhécselés után azonban megkérdezte: „Biztos, hogy eljönnek a kedves szülők?” Kristóf és Ági dadogása, hogy persze, csak hát ez nem az igazi, mert inkább eljegyzés, és majd júniusban, csak ugye a kölcsön, és emiatt most csak szűk körben, de hát ugye vidékről, és hát a villamos is késhet … szóval mindez nem hangzott meggyőző magyarázatnak. Végül, amikor az anyakönyvvezető már látványosan pakolni kezdett, illetve többször határozottan elismételte, hogy a törvény szerint csak a tanúk jelenléte szükséges, a szülőké nem, beestek az örömszülők. Kristóf és Ági felpattantak, és már mentek volna be a házasságkötő terembe. Az anyakönyvvezető azonban eléjük állt: „Akkor jól értettem, hogy egyáltalán nem akarnak beszédet?” „Nem, nem, csak gyorsan, a legegyszerűbb esküvőt kérjük szépen!” Az anyakönyvvezető lemondóan bólintott, majd nagy sóhajjal azt mondta: „Persze, persze, mit is mondhatnék én maguknak, három elrontott házassággal a hátam mögött? De hát mindig a suszternak lukas a cipője …”

Kolbenheyer kommentpolitikája