Vallásos bestseller? Nagyon úgy néz ki, hogy William P. Young A viskó (Immanuel Alapítvány, Budapest, 2009; az angol eredeti: The Shack, Windblown Media, Newbury Park, 2007) című könyve azzá vált. Pedig. Biztos sokan leírták már, de nagyon zavarba ejtő könyv. Közepes thrillernek indul: a boldog család kislányát elrabolja a gonosz sorozatgyilkos kempingezés közben. Aztán melodrámává alakul: az apa nem képes megbocsátani magának, hogy nem tudta megmenteni a lányt, plusz istenhite is megrendül. És akkor jön az utolsó átalakulás, erre nem tudok műfaji meghatározást: egy titokzatos levél hatására a bús apa visszamegy a tett színterére – és találkozik Istennel. Milyen lehet egyáltalán egy ilyen könyv? Kinek szól? Annyira furcsa volt, hogy elolvasása után hagytam is egy kicsit ülepedni, aztán beszélgettem róla, hogy csiszolódhasson a véleményem, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy van-e egyáltalán olyanom. Az alábbiakban mégis tennék egy próbát, mert akárhogy is csűröm-csavarom, volt hatása a könyvnek. Nézzük hát meg először, hogyan működik fikcióként, aztán meg, hogyan katekézisként.

William P. Youngot nem nevezném nagy írónak. De ügyes. A könyv cselekményes részeit jó olvasni, bár talán pont azért is, mert nem okoznak nagy meglepetést. Az író eljátszik az ilyenkor kötelező kerettel: a narrátor bevezetője alapján akár igaz történet is lehetne. Ami hamar feltűnik, az az, hogy a gyilkos kivételével csak jó emberekkel találkozunk. És ezt nem is bánom. Őszintén szólva eléggé meguntam, hogy a művészet lassan egyenlő lett a világ mocskának a publikum elé öntögetésével. Itt az ismeretlen rendőr vagy postás is kedves fickó. Amitől viszont nehéz elvonatkoztatni, de muszáj, az, hogy nagyon amerikai könyvet olvasunk: mindenki nagyon szereti egymást, mármint ezt folyton ki is mondja. Sajnos sok amerikai filmet és könyvet tesz tönkre, hogy a fordítók szolgaian átültetik a mondatokat, pedig az európai ember ezekben a helyzetekben máshogy kedveskedik. A cselekményes részekkel tehát alapvetően nincs gond. A filozófiaiakkal annál inkább, mármint megformáltsági szempontból: attól nem lesz valami regény, hogy párbeszédesítjük a nagy gondolatokat. Márpedig ez történik, ami egyrészt nem annyira izgi, másrészt kicsit idétlen, hiszen a válasz csupa meglepődés, meghatódás, fejlehajtás stb.

William P. Youngot zseniális teológusnak sem nevezném. De nem rossz. Sőt. Igazából tetszik a nem túl meglepő polgárpukkasztása: az Atya egy testes, afroamerikai asszonyság, a Szentlélek egy állandóan elmosódó, ezért megfoghatatlan ázsiai lány, Jézus pedig egy nagyorrú, közel-keleti munkásember. Még inkább tetszik néhány olyan gondolata, ami szintén nem tűnik felforgató erejűnek, de a megfogalmazása nagyon hatásos. Miért nem működnek olyan jól az emberi kapcsolatok? Mert túl sok minden szól bennük a hierarchiáról: azért küzdünk, hogy igazunk legyen, emiatt szeretünk vagy gyűlölünk. Az igazi (isteni) szeretet éppen ennek a meghaladása lenne. Ki halt meg a keresztfán? A főszereplő meglepetten látja, hogy nem csak Jézus csuklóján vannak sebhelyek, hanem mindhárom isteni személyén: ha egyetlen az Isten, akkor teljes egészében megszenvedte a halált. Miért áldozta fel magát Isten? Erre a választ egy külön kis történetben kapjuk meg: az apát választás elé állítják, melyik gyerekét mentené meg, ha tehetné? Természetesen képtelen választani, mindegyik gyermekét egyformán szereti, inkább magát adná oda. Pont ezt teszi és tette az Isten.

Mindez azonban eltörpül a könyv legfontosabb kérdése mellett, amire nem csak az Istennel folytatott beszélgetésekből, hanem az egész cselekmény felépítéséből kapunk választ: miért engedi Isten, hogy a jókkal gonosz dolgok történjenek? Hol van ilyenkor a mindenható, igazságos és szerető Isten? Ezt a kérdést minden hívő felteszi magának, a nem hívőknek pedig éppen az egyik legfontosabb bizonyíték Isten létezése ellen. A válasz pedig egyszerű, de megér egy (sok) könyvet. Isten szeret, és szabad akaratot adott. Az ember (Ádám) a függetlenséget választotta, az Istentől való függetlenséget. Ez azonban szenvedéssel jár, és a szenvedéstől sokan eltorzultak. A gonosztetteket Isten azonban csak annak árán akadályozhatná meg, hogy semmibe veszi gyermekei szabad akaratát. És ezt nem teszi, pedig fáj neki is, nagyon fáj. Amit tehet, azt viszont megteszi: ott van a szenvedőkkel. Amikor az apa szemrehányólag megkérdi Istent, hol volt, amikor a lányát megölték, a válasz éppen ez: vele volt, vigasztalta, szerette. És ő tudta ezt. Ennyi. És te hogy fogsz meghalni?

Kolbenheyer kommentpolitikája