Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Tudod, az egész akkor reggel tudatosult bennem, amikor fel akartam kelteni a gyerekeket, ez úgy van nálunk, hogy én már hat előtt felkelek, tollászkodom, ilyesmi, csinálok reggelit, és olyan fél hét körül megyek be a gyerekszobába, szóval, akkor is mentem be, hogy keltsem őket, és hát ilyenkor van néha azért hiszti, érted, főleg télen, még tök sötét van odakinn, meg különben is, ki akar suliba menni, szóval először egyáltalán nem lepődtem meg, hogy Levente sír, végül is még csak elsős, de sehogy sem akarta abbahagyni, muszáj volt vigasztalni, és akkor végre ki tudtam húzni belőle, hogy miért olyan különösen tragikus éppen ez a reggel. És tudod, mit mondott? Hát ez hihetetlenül édes, figyelj! Azt mondja a gyerek, az én kis gyerekem, hogy éppen azt álmodta, hogy szülinapja van, és ott a sok ajándék becsomagolva, meg éppen jön a torta … és akkor egyszer csak valaki felébreszti! És nem tudta megnézni, mit kapott, mert mi titokban, érted: titokban, csináltuk neki az ajándékot, és így nem tudta, mit fog kapni! És még a tortát sem kóstolhatta meg, pedig a kedvence volt! Azt hiszem csokis, de most nem is ez a lényeg. És tudod mi villant be nekem erről? –

Természetesen nem tudtam, de persze nem is gondolkodtam, hiszen elég volt megpróbálni felfogni a szózuhatagot, amit Máté a metró zaját túlüvöltve rám zúdított. A sztori tényleg édes volt, de némileg feszengtem a zsúfolt metró-kocsiban, ahol véletlenül összefutottam vele, és ő égő tekintettel, ahogy persze régen is mindig szokta, a külvilágot teljesen kikapcsolva lelkesedett, jó pár decibellel hangosabban az ízlésesnél. Zavartan mosolyogtam tehát, jelezve, hogy nem nagyon bonyolódnék bele a társalgásba, és olyan nagyon őt sem bíztatnám a folytatásra, de Mátéra az ilyesmi sosem hatott, úgyhogy épp csak pillanatnyi szünetet tartva darálta tovább: – Pedig nagyon érdekes! Mondd csak, szoktál te álmodni? Úgy értem, ilyen komolyabbat, meg visszatérőt, ahol valami valahogy furcsa! Szerintem szoktál, mindenki szokott, csak nem akarják bevallani, meg hát sokszor elfelejtik, mire felébrednek, pedig nem kéne, na mindegy, szóval én persze szoktam, és hát én is sokszor elfelejtem, de akkor, ott reggel bevillant, hogy mit szoktam mindig! Hát azt, hogy repülök! Nem is, hogy repülök, mert nem így odafenn, meg szárnyak, vagy ilyesmi, hanem így lebegve, érted, kicsit felemelkedve a földről, és így suhanok felette. Ne mondd, hogy te nem szoktál! És érted már, hogy mi villant be? –

Egyáltalán nem értettem, de most már nagyon kínos volt, mert a szemem sarkából láttam a hozzám préselődött többi utas arcát, ki kínosan feszengett, ki rosszallóan rázta a fejét, ki meg leplezetlenül röhögött a szerencsétlen idiótán, aki repül álmában, meg a még idiótább haverján. De nem volt menekvés: – Hogy mi van, ha az álom nem csak Leventének párhuzamos valóság! Mert neki az, azt vágod, ugye? De mi van, ha nem az van, hogy a kisgyerek nem tudja megkülönböztetni a valóságot az álomtól, hanem hogy éppen fordítva, ő még képes érzékelni az alapvető azonosságukat, mi meg már nem, mert elrontottak azzal a sok racionalitással meg mindennel! Mert érted, hogy mi van akkor, ha igazam van? Ha igazából azt nem is álmodjuk, hanem olyanok is vagyunk? Mert teljesen életszerű, amikor álmodsz, nem? Fel sem merül, hogy álmodsz! – Éreztem, ahogy a hideg izzadtság-cseppek a hónaljamból végigfutnak az oldalamon. Aztán szerencsére fékezett a metró, én eldadogtam, hogy bocs, én itt átszállok, átfúrtam magam két másik hónalj között és kimenekültem a kocsiból. Megkönnyebbülten néztem, ahogy a metró továbbhúzott. Aztán elindultam a mozgólépcső felé. Fura volt, hogy teljesen egyedül voltam az aluljáróban. A mozgólépcső pedig pont akkor állt meg, amikor odaértem. Óvatosan körülnéztem. Sehol senki. Gyorsan felemeltem mindkét lábam, és fellebegtem a felszínre.

Kolbenheyer kommentpolitikája