A mai Magyarországon kollektivista ellenforradalom zajlik – mondhatnánk, ha lett volna bármikor is individualista forradalom. De nem volt, legalábbis a 20. században nem, pedig a nyugati civilizáció mindhárom alappillére – az antikvitás, a kereszténység és a felvilágosodás – az egyént emelte a közösség elé és fölé: az egyén hírnevét, az egyén lelkét és az egyén szabadságát. Ezt romboljuk most le, amikor a közösség oltárán feláldozzuk az egyént. Ez köti össze ugyanis a következőkben ismertetett négy problémakört: a kollektivizmus négy halálos bűnét.
1. piacellenes etatizmus (04.15.), 2. romantikus etnicizmus (04.16.), 3. álszent moralizmus (04.18.), 4. többségi zsarnokság (04.19.)
Magyarországon húsz éve piacgazdaság van, vagy inkább lenne. Mert ma Magyarországon sokan még mindig az államtól várják, hogy meghatározza az árakat, szabályozza a tulajdonviszonyokat, és kizárólagosan gondoskodjon a polgárok jólétéről. Ma Magyarországon elfogadott, sőt elvárt, hogy az állam döntse el, mennyibe kerül a gáz, hogy az állam meghatározza, ki vehet termőföldet, és az állam adjon mindenkinek nyugdíjat. Mindezt a közösség nevében: erős állam, nemzeti szolidaritás. A magántulajdonos ugyanis ügyeskedő csaló, a külföldi ráadásul kizsákmányoló is, az öngondoskodás pedig úri huncutság. Ezzel a szemlélettel azonban három súlyos probléma van: ostobának néz, elszegényít és megöli az egyéni szabadságot.
A piac fölényét minden alternatív gazdaságszervezési elv fölött háromszáz év szakirodalma írja le. Soha senkinek nem sikerült koherens piacellenes elméletet alkotnia, ami kiállta volna a tudományosság próbáját (Marx műve megjelenése pillanatában is cáfolható volt elméletileg, sikerét nem bizonyító erejének köszönhette). Mivel az önérdeket még soha senkinek sem sikerült kiküszöbölnie, eleve fölényben van az a gazdasági elv, ami ezt figyelembe veszi. A magántulajdon a legfontosabb ösztönző erő a termelékenység növelése érdekében. Az államosítás mindenképpen fékezni fogja a növekedést. A piacon kialakult ár az egyetlen igazolható mérőszám arra nézve, mit és mennyiért érdemes termelni. Minden beavatkozás torzítani fogja a tudásunkat arról, hogy megéri-e költeni valamire. Egyedül a piacon dönthet az ember szabadon arról, hogy mit vásárol. Hogy mindez nem „teljes” szabadság? Meglehet, de a kritikusnak azt is meg kellene mondani, hogyan érhető el teljesebb szabadság, és kinek kellene megfizetnie ennek az árát.
Minden gyakorlati példa azt igazolja, hogy a piaci viszonyok teremtik meg a jólétet. Minden jelentős gazdasági hatalom piacgazdaság (igen, Kína is, persze ez bonyolult, de ne csapjuk be magunkat). Amikor az állam államosít, akkor ezt a mi pénzünkből teszi. Mihelyt elszakad egymástól a megrendelő és a fogyasztó (előbbi az állam, utóbbi mi vagyunk), vagy megdrágul minden (egy bürokrata kevéssé érzékeny a közpénz elköltésére), vagy zuhan a minőség (nem magának vásárol), esetleg mindkettő: valahogy mindig a kórházi vécében fogy el a legtöbb vécépapír, és ott nincs sose, amikor kellene. Ha az állam árakat szabályoz, akkor becsap minket: ha egy termék annyit „ér” a piacon, akkor valakinek azt meg kell fizetnie, mondjuk adóforintokból. Ha meg nem ér annyit, akkor találnánk mi is olcsóbb forrást. Minden, amibe közpénzt ölünk, potyautasokat termel. Amiért mindenkinek fizetnie kellene, és amit mindenki igénybe vehet, az értéktelen: akkor is működik, ha én nem fizetek. Ingyen BKV, ingyen iskola, ingyen kórház, ingyen nyugdíj. Pedig az alapszabály az, hogy mindenki a magáét fizeti. Ha valaki segítségre szorul, annak megfizetheti a közösség a hozzáférést, no de mindenkinek én fizessem?
A felelősség a szabadság másik arca. A kettő nincs meg egymás nélkül. Aki nem felelős, az nem szabad. A kollektivizmus bűne a rossz szülőé: nem engedi gyerekeit felnőni. Miért kellene mindennek közösnek lennie? Mindenki dönthesse el maga, hogy drágállja-e a gázt, és inkább mással fűt. És mindenki gondoskodjon a saját öregkoráról. Mert aki mindezt nem teszi, az hiteltelenül lép fel a közösség érdekében. Az nem tudja, mitől akarja megóvni társait, és mit kínál nekik. Az nem törölheti le magáról a gyanút, hogy saját kudarcát akarja megfizettetni a közösséggel, vagy éppen irigységüket vásárolja meg mások sikerével. Mert a közös valójában mindig valaki másé volt eredetileg: valaki másnak a munkáját, megtakarítását veszi el és éli fel az, aki maga nem dolgozott vagy nem takarított meg. A szabadságuktól megfosztott egyének pedig alattvalók. Akinek nincs tulajdona, az a közösségtől függ. Aki nem dönthet szabadon a piacon, az nem tud élni szabadságával a politikában sem. A kollektivizmus kollektív lustaságot és kollektív felelőtlenséget szül: amikor azért folyik a küzdelem, hogy ki vehessen ki többet abból a közös kasszából, amibe senki sem akar befizetni. Ezt egyes helyeken úgy hívják: lopás. Kollektív lopás, az első halálos bűn. Ne lopj!
