Mivel foglalkozik egy közgazdász? Sumo-versenyzőkkel, internetes társkeresőkkel vagy a Ku-Klux-Klannal. Már ha Steven D Levittet kérdezzük, és ezt tette Stephen J. Dubner, a kettejük együttműködéséből pedig megszületett a Lökonómia című könyv (Budapest, Európa, 2007; az amerikai eredeti:  Freakonomics, New York, William Morrow, 2005), amit aztán bővített és aktualizált változatban is kiadtak, amiben már a New York Times azonos című cikksorozatából, ill. a szerzők blogjából is kerültek be részletek. Levitt és Dubner az élet legkülönbözőbb kérdéseit vizsgálja meg azzal az előfeltevéssel, hogy az emberek alapvetően mindig az ösztönzőkre reagálnak, legyenek azok anyagiak vagy erkölcsiek, a reakciót pedig elegendő adat megvizsgálásával tudományosan mérni lehet. Az már a vizsgálat tárgyától függ, hogy az adatokat adásvételi szerződésekből, iskolai teszteredményekből, születési anyakönyvekből vagy bűnözési statisztikákból nyerik ki. A mért eredmények aztán sokszor a feje tetejére állítják a köztudomásúnak vélt ismereteket. Kiderül pl. hogy a magasabb beosztású emberek többet csalnak, mint az alacsony beosztásúak, hogy több szülő érkezik késve a gyerekért az óvodába, ha alacsony összegű büntetést kell fizetnie, mint ha csak megszidják érte, vagy hogy az ingatlanügynökök akkor sem a lehető legmagasabb áron adják el a házakat, ha százalékos részesedést kapnak a vételárból. Minderről többet megtudhat a kedves olvasó a könyvből, a következőkben viszont a drogpiacról, a bűnözés csökkenéséről és a szülői szerepről fogok írni – ahogy egy közgazdász látja ezeket.

A drogpiacon a kokain sokáig nagyon drága szernek számított, ezért csak az elit élt vele. Ettől persze még kívánatosabbá vált. Mígnem valaki feltalálta a cracket, az olcsó, higított kokaint. Ezt aztán a legszegényebb gettókban is elkezdték terjeszteni a fekete utcai bandák (mellékszál, hogy a fekete gengszterek a börtönben teremtettek kapcsolatot a mexikóiakkal, akik addig a kolumbiaiaktól importáltak). A crack hatalmas üzlet volt, de valójában csak a bandavezéreknek. Míg ők tényleg luxusban éltek (bár a börtön valós rizikót jelentett), az egyszerű dílerek átlagosan a minimálbérnek megfelelő pénzt kaptak, mindezt egy olyan munkáért, ahol a halálozási arány majdnem négyszerese a texasi börtönökben ülő halálraítéltekének. Miért? Mert a felemelkedés minimális esélye is többet jelentett, mint a vegetálás a gettóban. Az eredmény az utcai erőszak hihetetlen mértékű növekedése volt, és a fekete gettók teljes lepusztulása. Aztán valami megváltozott. Bár a becslések szerint a crackfogyasztás a harmadával sem csökkent, az utcai erőszak jelentősen visszaszorult. A crack ára ugyanis a negyedére esett, amivel csökkentek a bandák bevételei, így a felemelkedés esélye is, azaz nem érte már meg lövöldözésbe keveredni egy utcasarkon.

A bűnözés csökkenése tovább vezet minket a könyv talán legvitatottabb téziséhez. A crackpiac átalakulása ugyanis nem magyarázza meg teljesen a bűnözés nagymértékű csökkenését az USA-ban a ’90-es évektől kezdve. Levitt megpróbálta külön-külön megvizsgálni a számba jöhető tényezőket, de egyiknél sem lehetett kimutatni ekkora mértékű hatást. A rendőrség létszámának növelése, illetve az igazságszolgáltatás szigorodása mindenképpen hozzájárult a folyamathoz, de nem elegendő mértékben. És akkor valami nagyon furcsára bukkant. Az USA-ban a ’70-es évek második felében a Legfelsőbb Bíróság döntése nagyjából megszüntette az abortusz tilalmát. Az abortuszok megugrása pedig egyértelműen korrelált a bűnözés két évtizeddel későbbi csökkenésével: egész egyszerűen nem születtek meg azok a szüleik által nem kívánt, ezért elhanyagolt, és nagyobb arányban bűnözővé váló gyerekek, akik az addigi bűnözési hullámról „gondoskodtak”. Mielőtt valaki arra ragadtatná magát, hogy akkor az állam buzdítson abortuszra bizonyos csoportokban, Levitt kiszámolta azt is, hogy mennyire „hatékony” ez a módszer. Semennyire: egy „abortált potenciális bűnözőre” több száz ártatlan jut.

Mit tegyen a szülő, ha már megszületett a gyerek? Mi növeli a gyerekek iskolai teljesítményét? A szülők magas képzettsége határozottan igen, de az nem befolyásolja, hogy a család ép vagy csonka-e. Az anya magasabb életkora a szüléskor szintén növeli a gyerek majdani teljesítményét, de az már nem, hogy a gyerek kiskorában az anya otthon maradt-e vele. Ha a szülők anyanyelve a hivatalos nyelv, az is pozitívan hat a gyerek teljesítményére, de az, hogy rendszeresen múzeumba viszik-e már nem. Ha otthon sok könyv van, az megint igen, de az, hogy minden este mesét olvasnak-e a gyereknek, nem. Ha a gyerek alacsony súllyal született vagy örökbefogadott, az egyértelműen csökkenti a későbbi teljesítményét, de az, ha néha megverik otthon, vagy ha sokat tévézik, egyáltalán nem. Az eredmény elég zavarba ejtő. Úgy tűnik, a szülőkön nagyon sok múlik, leginkább persze azon, kik ők biológiailag, milyen géneket örökítettek tovább. De hatással van az is, hogy milyenek: mennyire képzettek, mennyit keresnek, hogy beszélnek és élnek. De sokkal kevésbé hat, ha egyáltalán, az, amit tudatosan akarnak tenni a gyerekekért. Lehet, hogy újra neki kellene futni a pedagógia tudományának.

Kolbenheyer kommentpolitikája