Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Fénytelen, nyúlós reggel volt, februárhoz képest enyhe, nem is esett, de mégis kellemetlen, pont annyi széllel, ami megtalálja a rést a sál és a kabát között és pont annyi felhővel, ami leszorítja a szmogot. A Déli lépcsőin a szokott tömeg, munkába, iskolába, a metróbejáratnál összesűrűsödve. A boltok is már nyitnak, az eladók fásult arccal rakják ki a nejlonharisnyákat és a telefonelőlapokat. A kocsma előtt már isznak néhányan. A kövezet a szürke és a fekete különböző árnyalataiban, hol cuppog, hol csúszik, a szélcsendes szegletekben enyhe húgyszag. A néni az egyik oszlopnak dőlve álldogált, néha kicsit ellökte magát a hátával, ilyenkor imbolygott majd visszasimult a kőlaphoz. „Ennivalóra kérek. Ennivalóra kérek.” – ismételgette halkan, mintha csak magának, a jobb kezét kicsit előretartva, bizonytalanul. Bal kezében vékony szatyor, kabátja egyszerű, de tiszta, fején főkötő. Tekintetét nem emelte a járókelőkre, bárki láthatta, mennyire szégyelli magát, de szinte alig valaki látta a reggeli forgalomban. Minden jel szerint őt lepte meg a legjobban, amikor hárman körülfogták.

Misi minden lépcsőfoknál felszisszent. Szépen gyógyult a talpán a seb, de még ott volt. Mégsem ez izgatta igazán. Rékával napok óta nem lehetett beszélni, folyton sírós volt. Pedig már többször lezárták ezt az ügyet. A három gyerek is kompromisszum volt, Misi beérte volna kettővel, de Réka mindenáron többet, lehetőleg négyet akart. Kiegyeztek a háromban, gyönyörű lett mindegyik, Misi már nem bírta volna elképzelni, hogy Ármin ne legyen velük. De negyedikről szó sem lehet. Így is kicsi a lakás, a kocsiba nem férnek el többen, nagyobbat nem tudnának venni, megtakarításuk nulla, emelkednek a törlesztő-részletek. Meg egyáltalán. A munka és a háztartás mellett alig jut ideje magára. Fél éve volt utoljára moziban, oké, a barátokkal tegnapelőtt sörözött, de azért az se annyira gyakori. Nem fér bele az életébe több kötelezettség. De nem is érti Rékát, hogy gondolja, neki még nehezebb lenne. Bárhogy is megosztják a terheket, mégiscsak ő főz, ő ápol beteget, sőt a gyerekek sulijával is inkább ő tartja a kapcsolatot. Egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Elsántikált a kolduló nő mellett, hallotta a kérést, de a pénztárca a táskájában volt, az meg a hátán.

Kinga örült, hogy a gumicsizmát vette fel, de a szoknya bizony vékony volt, úgyhogy egyre gyorsabban lépkedett. Volt valami gépies az egészben, hiszen annyira valószerűtlennek tűnt minden. Az utca, a nyirkos idő, a tülekedő emberek – mindennap ugyanolyanok, pedig a világ alapvetően megváltozott. Próbálta átgondolni, hogy mit mondjon a főnökének, miért szeretne teljes munkaidőben dolgozni, ha eddig sosem akart. Jó, válság van, lehet, hogy elég, ha azt mondja, megszűnt a másik munkahelye. De nehéz volt elképzelni, hogy ezt simán, sírás nélkül kimondja. Mert persze nem szűnt meg. Csak épp nem mehet többet oda. Teljesen érthetetlen, mi történt, ilyen igazi emberekkel nem szokott történni. Kornéllal eddig nagyon jól kijött, mindent megbeszéltek, nem munkatársak voltak, hanem barátok. Aztán péntek este sokáig benn voltak mindketten, Kornél flörtölt egy kicsit, ahogy szokta, Kinga már ment volna, amikor magához húzta, és … de ezt felidézni is kín volt, próbálta a feltörő rettenetet visszatuszkolni. Nem ment. A könnyektől csak homályosan látta a nénit, és először az ugrott be, hogy már nincs másik állása, így pénze is alig.

Viki szaladt kifelé a metróból, el akarta érni a harmincötös villamost. Későn ébredt, nem volt ideje enni, összedobott egy szendvicset, most azt húzta elő. Botond már nem volt ott, korán kelhetett, és elment egy szó nélkül. Este nyilván kikéri majd magának, ha a szemére veti, felnőtt emberek, fogja mondani, reggel dolga volt, hát elment. Viki gyomra már most remegett. Mindig veszekedés lesz a vége, pedig nem ezt akarja. De miért nem tud Botond figyelmesebb lenni? Miért nem vele foglalkozik, ha buliznak? Miért a barátaival megy sörözni? Szereti még? De persze nem akart választ kapni a kérdésére, mert félt, hogy tudja, mi lesz az. Mintha Botond arra várna, hogy ő mondja ki a végső szót, de nem akarja, nagyon nem, de ezt sem lehet így kibírni. A valutaváltó üvegablakában tükröződve látta meg a nénit, és rögtön tudta, hogy otthon hagyta a pénztárcáját. Automatikusan bele akart harapni az előhúzott szendvicsbe, de megállt, rámeredt, majd továbbfutva a néni kezébe nyomta. Egyszerre ért oda egy negyvenes pasival és egy harmincas nővel. Utóbbi egy maréknyi fémpénzt borított a néni tenyerébe, előbbi a nyitott táskájából egy ezrest cibált elő. Egy pillanat volt, aztán odébbálltak. A néni ellépett az oszloptól és kiabált utánuk: Köszönöm! Az apró dolgok istene nem oldott meg semmit. De megmutatta a másikat.