Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Egy darabig napközben nem történt semmi, egészen meg is feledkezett róla. Az éjszakák persze mások, érezte, hogy amint elkezd sötétedni, és hát február volt még, tehát hamar kezdett, nő benne a feszültség, nem, mondjuk ki nyíltan, a félelem. De legalább nappal nem volt semmi, sőt reggelente rendszerint úgy ébredt, hogy eszébe se jutott, ez most persze elég hülyén hangzik, hiszen honnan tudhatná valaki, hogy mi nem jut az eszébe, de természetesen ez azt jelentette, hogy csak délután jött rá, hogy egész eddig minden simán ment, jókedvű volt, és, hát igen, eszébe se jutott. De ma megtörtént nappal is. Sőt, kétszer. Bár igazából nem úgy, ahogy számított rá, persze sehogy se számított rá, hiszen eddig nappal sose történt meg, de már többször eszébe jutott éjjel, hogy mi lenne, ha nappal törne rá. Mert éjjel legalább nem látja senki, csak a kialvatlanság nő, ahogy egyre nehezebben alszik el. És most, amikor megtörtént, mégsem az történt. De tudta, hogy csak idő kérdése. Legalább senki sem vette észre, gondolta, és közben szorongott, hogy az hogyan is lehet, mégis, mi a fene történik valójában, sőt, történik-e bármi is, vagy …

Egyáltalán nem számított rá. A kolléganője nevetve mondta, hogy a csernobili nemzedék, mármint például ő, aki 1986-ban született. Ő meg egyszer csak ott ült a vonaton, útban Szeged felé az osztálytársaival. 1986-ban másodikos gimis volt, osztálykirándulni mentek, és a vonaton óriásit vitatkoztak arról, hogy lesznek-e szörnyszülöttek, vagy éppen impotenssé válnak-e, és akkor ez most valamilyen világvége kezdete-e, amiről az oroszok tehetnek. Nem visszaemlékezett a huszonhét évvel ezelőtti jelenetre, hanem ott volt. Megint. Illetve nem megint, hiszen a vonaton ülve nem tudta, hogy megint, hanem egyszerűen ott volt és tizenöt éves gimnazista volt, a következő pillanatban meg újra az iskola folyosóján ment, és mintha senki semmit nem vett volna észre, mintha végig itt lett volna. Valahogy kirázta a fejéből, pontosabban annyira új volt, hogy még nem rakta össze, hogy ennek köze lehet az éjszakákhoz. Aztán otthon valamiért a gyerekek elővettek egy fényképalbumot. És megnézték az öt évvel ezelőtti szentendrei képeket. Hogy a Marcinak mekkora haja volt! És akkor a felesége azt mondta, hogy amikor azt látja, hogy harmincas emberek kopaszodnak, mindig csak az jut eszébe, hogy milyen rövid az emberi élet.

És akkor ott ült az asztalnál és társasozott az öccsével meg az unokatesóival. Tizenhárom éves volt. A nagynénje hol bejött, és hozott szörpöt vagy ropit, hol kiment, hallotta, hogy nyílik-csukódik a bejárati ajtó, amikor kimegy a lakásból és felmegy az elsőre. Két lakás volt a házban, alul lakott a nagynénje, özvegyasszony, fenn meg ők: a szülei, ők ketten az öccsével, meg a nagyapja, az anyja apja. És a nagypapa már hónapok óta ágyban feküdt. Iszonyú csúnyán köhögött, ha sikerült, akkor hatalmas adag nyákot köpött. És rendszeres behívta a szobába, elhaló hangon kiabálva a nevét, és feltette ugyanazokat a kérdéseket, hogy hívják ezt, hol lakik az, mi történt amakkor. Már félt a hívástól. Miért felejt el mindent? És miért sír anya? Persze tudta, mint ahogy azt is, mit jelent, amikor kijött az orvos, és az mondta anyának, hogy ő beadhat még egy injekciót, de már alig van vénája, és amúgy sem segít. De szeretné-e? Anya a fejét rázta sírva, és apa akkor kézen fogta őket az öccsével, és levitte a nagynénjéhez. Ott társasoztak most, az öccse boldogan, ő meg oda sem figyelve, kifelé hallgatózva, és amikor megint bejött a nagynénje, de most nem a kezében hozva valamit szorgoskodott, hanem csak úgy tétován belépett, ránézett, akkor már tudta, nem is kellett mondania semmit, csak a fejét rázta.

És a Peti haja is sokkal göndörebb volt! A fényképalbum az ő kezében volt, és körülötte ültek, és megint mindenki úgy csinált, mintha végig ott lett volna. Akkor esténként is ez van? Akkor sem órák telnek el, hanem valójában semennyi idő sem, és ő békésen alszik, amikor azt hiszi, hogy máshol van? Azt hiszi? Nyilván nem időutazó, persze. De akkor is átéli. Újra és újra, most már hetek óta, minden éjjel. Utazik mégis. Csak eddig sosem visszafelé. Hanem előre. Ágyon fekszik, kórházin, kemény fém, és kopott, pecsétes ágynemű, már nincs vasalásszaga, hiszen összegyűrte és izzadta. A karját látja, ráncos, aszott, foltos, kidudorodó vénákkal. És benne tűk. És tudja, hogy hiába. Hogy vége, csúszik a tudata a sötétbe. A soha vissza nem térésbe. Minden éjjel meghal, és pontosan érzi, hogy az egész élet egy pillanat volt, és elmúlt, és soha semmi sem lesz. És amikor visszatér, akkor is alig kap levegőt a paplan alatt, és retteg, és retteg.

Kolbenheyer kommentpolitikája