Ha már akkora siker és mindenki ajánlja, és ha már film is lesz belőle (Matt Damonnal a főszerepben!), akkor el kellett olvasni Andy Weir A marsi című könyvét (Budapest, Fumax, 2014; az amerikai eredeti: The Martian, New York, Crown, 2014). Jóllehet az ajánlás azért nem volt egyértelmű, mert nekem a Gravitáció, amihez hasonlítani szokták, nem jött be, legyen bármennyire is kemény sci-fi. De nyilvánvalóan fordítva is így van: a finnyás ízlésű kiadók sokáig elutasították Weirt, aki ezért a könyvet 2011-ben egy weboldalon keresztül ingyen adta közre, sőt az első Amazon-kiadás ára is névleges volt. Amikor siker lett, végre megvették, bár Magyarországon egy zsánerkiadó reagált villámgyorsan. A lényeg: most már mindenki olvashatja Mark Watney kalandjait a Marson. Leginkább persze arra vagyok kíváncsi, hogy a nagyobbik fiamnak hogy fog tetszeni, azért kapja szülinapjára, mert mintha neki találták volna ki. Merthogy kémia-, fizika- és biológiaórákkal dúsított kalandregényről, pontosabban robinzonádról van szó, ami így megfogalmazva tényleg nem tűnik akkora dobásnak. Pedig az, lássuk miért!
Az emberek nem annyira hülyék, mint elsőre tűnik. Abból következtetek erre, hogy igenis sokakat érdekel, mi hogy működik a Marson, hogyan lehetne túlélni egy „hajótörést”. A könyv nagy része formailag a főszereplő naplóbejegyzéseiből áll, és ez a keret lehetővé teszi, hogy a jövőbeli, ismeretlen olvasó (hallgató, néző) számára az űrhajós röviden mindig elmagyarázza, mi miért és hogyan történt, és mi a következő lépés. Nem kell semmilyen különösebb természettudományos műveltség, sőt kifejezett érdeklődés sem (kémia, brrr) ahhoz, hogy kifejezetten érdekfeszítő legyen, hogyan kell üzemanyagból hidrogént, abból pedig vizet gyártani, vagy éppen a lakókupolában krumplit termeszteni emberi trágyával. Minden gyerek álma, hogy ilyenekről szóljanak az iskolai órák. Mert Weir ízig-vérig kemény sci-fit írt, figyelembe véve a természet törvényeit, mai tudásunkkal elképzelhető vagy akár konkrétan is megvalósítható technológiát mutat be. És ebben tényleg a Gravitációra hasonlít: a történet csak annyiban kitalált, hogy még nem járt ember a Marson, de ennek nem annyira technikai, mint anyagi oka van: iszonyatosan drága, ahogy erről a könyvben gyakran szó is esik.
Egyedül maradni ismeretlen környezetben, a civilizációból megmentett, de hiányos felszereléssel, kommunikációs lehetőség híján, és megpróbálni túlélni, alapvetően a környezetet manipulálni képes tudással és rögtönözve adaptált eszközökkel: igen, A marsi tökéletes robinzonád. A történetvezetés kiszámíthatóan szállítja a meglepetéseket: ha valami jól megy, akkor beüt egy előre nem látható, de utólag teljesen logikus krach. Ha már unjuk a Marson való piszmogást (azért egy bő évig ott lenni minden, csak nem érdekes), akkor megnézhetjük, mi zajlik közben a Földön. Ráadásul (vigyázat, spoiler!) az elejétől komolyan reménykedhetünk, hogy ez a történet csak jól végződhet. Sőt, nem csak úgy, hogy Robinson megmenekül, de társainak sem lehet baja, Andy Weir nem akar pofon vágni, az arcunkba döngölni, hogy kegyetlen a világ. Elég izgalom akad anélkül is. Vannak persze finom konfliktusok a szereplők között, de a könyv nem ezekről szól, (megint spoiler) nem hal meg senki azért, mert a NASA-nál hatalmi harcok folynak, vagy épp takarékoskodni kell, és nem követnek el hibát az űrhajósok azért, mert évekig össze vannak zárva. Watney sem bolondul bele az egyedüllétbe.
De ha ez ilyen egyszerű, akkor miért jó? Egyrészt talán éppen azért (és nem annak ellenére) jó, mert egyszerű: megható és izgalmas történet a küzdésről, az élni akarásról. De hogy mégsem csak egy Robinsonba oltott MacGyver, az leginkább a humorának, a nyelvének köszönhető. „Rábasztam” – ezzel a mondattal kezdődik a könyv, és ebben a stílusban folytatódik is. Watney azért éli túl, mert tud nevetni, leginkább saját magán. És vele együtt az olvasó is. A komolyság megőrzéséhez elég az, hogy a Marson vagyunk, emberi életre alkalmatlan környezetben, egy újabb expedíció megérkezéséig nem elegendő élelemmel, vízzel és levegővel. Ezen csak nevetni lehet.
P.S.: A nagyobbik fiamnak nagyon tetszett. Sőt a kisebbiknek is. Sőt a lányom is el akarja olvasni. Csak úgy mondom.
