A II. világháborút már a kortársak is az I. folytatásának tartották. Niall Ferguson skót történész A világ háborúja (Scolar, Budapest, 2008, az angol eredeti: The War of the World, Penguin, London, 2006) című legújabb könyvében azonban egy ennél is hosszabb periódust, az 1904 és 1953 közti időszakot foglalja össze a könyv címét adó fogalomban (az angol cím egyértelmű utalás H. G. Wells klasszikus sci-fi-jére). A háborúkban és az azokat kísérő népirtásokban ebben a fél évszázadban látványosan több embert pusztítottak el, mint akár előtte, akár utána bármikor. Mi lehet ennek az oka? Miért ekkor és miért ott (leginkább Közép- és Kelet-Európában, illetve Mandzsúriában és Koreában) történt mindez? Miért maradt abba, vagy legalábbis váltott színteret és eszközt a háború, miközben azonban mérhetően mérséklődött pusztító ereje? A könyv bevezető tanulmánya az első két kérdésre, míg az utószó a harmadikra próbál választ keresni, a szerzőtől megszokott bátorsággal. A könyv törzsét képező majd hatszáz oldal ellenben kevés újat hozó leírás (az I. világháborús rész ráadásul jórészt a szerző korábbi sikerkönyvét ismétli). A kérdések és a válaszok azonban önmagukban is elég érdekesek ahhoz, hogy számba vegyük őket.

Ferguson szerint a világ háborúját három ok idézte elő. Az első a leendő háborús színterek nagyfokú etnikai töredezettsége. Ezt felerősítette, hogy a nemzetállamok kiteljesedésével egyre inkább „megérte” bizonyos kisebbségek kirekesztése a politikai közösségből és ezzel az állam által kínált előnyökből. Fokozta a veszélyt, ha léteztek olyan sérülékeny diaszpórák, amik gazdaságilag kedvező, de politikailag alárendelt vagy veszélyeztetett szerepben voltak: Közép-Európában ilyen volt a zsidó és a német diaszpóra. Végül sajátos módon a társadalmi modernizáció azzal, hogy részben lebontotta a szegregált közösségek közti falakat, egyfajta „védekező” reakciót indított el: az antiszemitizmus pont akkor (és szerinte azért) erősödött meg, amikor a zsidók jogilag egyenjogúvá váltak, sőt a vegyes házasságok száma is megnőtt. Az etnikai félelmeket és konfliktusokat aztán a fajelmélet tette népirtó fanatizmussá.

A második ok Ferguson szerint a gazdaság volatilitásának növekedése, azaz a konjunktúrák és dekonjunktúrák sűrű és kiszámíthatatlan egymásutánisága volt. Szerinte nem önmagában a gazdasági válság okoz társadalmi feszültségeket és így esetleg háborúkat, mint a klasszikus elmélet tanítja. Sokkal inkább a kiszámíthatatlanság, ami azt is jelenti, hogy a konjunktúrákat a különböző társadalmi csoportok nem egyformán képesek kihasználni, a jövedelmi különbségek tehát megnőnek. A bizonytalanság és a relatív pozícióvesztés kelt félelmeket, amik ha összekapcsolódnak a fent említett etnikai különbségekkel, robbanásveszélyes helyzetet teremtenek. Közép-Európában a világkereskedelembe való fokozott bekapcsolódás éppen azt a pénzügyi szolgáltatásokból és kereskedelmi közvetítésből élő csoportot hozta helyzetbe, amelyik történetesen jórészt zsidó volt.

Végül a harmadik ok a hagyományos birodalmak hanyatlása és az új „birodalmi államok” kísérlete volna. Hagyományos birodalmakon Ferguson katonai hódítással létrejött, de valójában csak lazán összetartott, a helyi elitekkel együttműködő dinasztikus államokat ért: ilyen volt az Oszmán („török”), a Habsburg, a Romanov („orosz”), vagy a Csing („kínai”) birodalom. Az új „birodalmi államok” ezzel szemben olyan képződmények, melyek a nemzetállami igényekkel lépnek fel (centralizáltság, homogenitás, feltétlen lojalitás), de egyben terjeszkedni is akarnak, vagy legalább megtartani korábbi szerzeményeiket: ilyen Szovjet-Oroszország, a modern Törökország, a nacionalista, majd kommunista Kína, a birodalmi Japán és természetesen maga a Harmadik Birodalom. A régi és új birodalmak határvidékén a korábbi hatalom hanyatlása utat enged a „spontán” erőszaknak (etnikai-gazdasági konfliktusok), az új felemelkedése pedig teret nyit a brutális homogenizálási törekvéseknek.

Ferguson véleménye szerint ezen okok megszűnése, vagy legalábbis mérséklődése a magyarázata annak, hogy a 20. század második felében látványosan csökkent az erőszak. Az etnikai konfliktusok potenciálja csökkent, leginkább a világ háborújának „köszönhetően”: kiirtották vagy elűzték a kisebbségeket. A gazdaság volatilitása is látványosan mérséklődött: az 1950-es és 60-as években nem csak a kapitalista Nyugaton történt gazdasági csoda, de a kommunista Kelet is látványos modernizációt hajtott végre, a növekedés átlagos üteme nagyságrenddel múlta felül a 20-as, 30-as években tapasztaltakat. A háborúnak ebben is szerepe volt: a tervgazdaság jól vizsgázott újjáépítésből. Végül eltűntek a régi birodalmak, az újak határaikat pedig hermetikusan lezárták: gondoljunk a panmindzsoni vonalra, vagy a berlini falra. Konfliktusaikat éppen ezért távolabbi színterekre telepítették át, Ferguson szerint nem a III. világháború kezdődött el, hanem a harmadik világ háborúja. Az ötvenéves világháború azonban döntően átrendezte a világ erőviszonyait. Legfontosabb eredménye Európa dominanciájának vége és Ázsia felemelkedése. Természetesen az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalma, de fölénye Ferguson szerint korántsem akkora, mint volt az európai gyarmatbirodalmaknak 1900-ig. Nem véletlen, hogy két ázsiai eseményt választott határkőnek: Japán 1904-ben mért először csapást Oroszországra, Kína pedig 1953-ban védte meg koreai befolyását az USA-val szemben.