Európán 1450 és 1750 között különös járvány söpört végig: a boszorkányüldözéseké. Ennek a sajátosan európai, és egy adott korszakhoz kötődő jelenségnek járt utána Brian P. Levack  The Witch-Hunt in Early Modern Europe (Boszorkányüldözés a koraújkori Európában, Longman, London, 1987, magyar fordítása sajnos nincsen, de német van: Hexenlagd, Beck, München, 1995) című könyvében. Mi is a boszorkányság? Nem egyszerűen a malefícia, azaz a természetfeletti erők segítségével véghezvitt gonosztett, ebben ugyanis mindig is hitt az emberiség. A koraújkori boszorkánysághoz szorosan hozzátartozik a sátánkultusz is. Az az elképzelés, hogy maga az Ördög köt paktumot a boszorkánnyal, hogy Krisztus megtagadásáért cserébe természetfeletti képességekkel ruházza fel. A paktum megerősítésére aztán a boszorkányok állati alakban és repülve érkeznek a boszorkányszombatra, erre a kannibalizmussal és szexuális aberrációkkal fűszerezett kollektív ördögimádásra. Hogyan és miért alakult ki ez az egységes boszorkányhit? Kik és hogyan folytatták le a boszorkánypereket? Milyen társadalmi igény volt ezekre a perekre és miért? Ezeket a kérdéseket járjuk körül a következőkben.

A boszorkányhit egyes elemi több száz vagy akár ezer éves múltra tekintenek vissza. Egységes egésszé azonban csak a kora újkor elejére állnak össze, mégpedig elsősorban a büntetőjogi eljárás modernizációja következtében. A 13. századig a középkorban ún. akkuzációs eljárásrend működött: a sértett maga volt a vádló, akinek igen korlátozott lehetősége volt csak a vád bizonyítására, míg a bíró csak moderálta a tárgyalást. Ekkoriban elevenítették fel a római jogból az inkvizíciós eljárást, amelynek során megjelenik az intézményi vádló (a mai ügyész elődje), aki kikérdezéses nyomozást folytat, mindent írásban rögzít, végül pedig a bíró dönt a bizonyítékok mérlegelése után. Ezzel párhuzamosan újra bevezették a kínzást, mint a vallomások kicsikarásának eszközét a felségárulás, ill. az istentagadás vádja esetén. Az eredménye elképesztő lett. A nem létező bűnökkel vádolt szerencsétlenek, hogy kínjaiktól szabaduljanak, bevallották a hallomásból ismert legszörnyűbb bűnöket. Ezzel összekovácsolták az ördögi kört, hiszen az írásban rögzített peranyagot a többi inkvizítor is megismerte, legközelebb már még célzottabban kérdezett, a vádlott pedig azt vallotta, amit kínzója hallani akart. Az állandó pozitív visszacsatolás hihetetlenül egységessé és szilárddá tette a boszorkányság és a sátánkultusz kánonját: egy valódi esemény sosem lett volna ilyen egyöntetű az autonóm szereplők különböző perspektívái miatt.

A boszorkányperek a közhiedelemmel ellentétben nem az egyházi, hanem a világi bíróságokra tartoztak, hiszen elindításuk valamilyen malefícia vádja volt: jégeső vagy tűz okozta kár a termésben, állatok elhullása vagy gyerekhalál. A pápaság tekintélye és az egyház szervezeti egysége a 16. században, a reformáció korában amúgy is a mélyponton volt. A világi bíróságok színvonala viszont jóval alatta maradt az egyháziakénak: újabbak voltak, alig voltak alávetve a hierarchiának, tagjaik általában nem voltak képzett jogászok. Különösen igaz ez az olyan területekre, ahol a világi állam központosítása sem sikerült, mint pl. Németországban. Az összes boszorkánypereknek kb. a fele zajlott a Német-Római Császárság területén. Az esetek többségében megelégedtek az eredeti vádlottak megbüntetésével. Ha azonban elkezdtek tettestársak után kutatni, bevetve a kínzás eszközét is, megindult a lavina-effektus. A vádlottak kérésre újabb vádlottakat produkáltak, majd azok még újabbakat, és így tovább. A folyamatot csak külső hatás állíthatta le, valamilyen felső hatóság beavatkozása, vagy a helyi lakosságnak a bíróság ellen fordulása, ha látták, hogy nyilvánvalóan ártatlan ismerőseiket is máglyára hurcolják. A katolikus egyház, sőt maga az inkvizíció is, kezdeti habozás után egyértelműen a boszorkányperek hisztériája ellen fordult. A protestáns területek azonban ekkorra már kívül estek hatókörén.

A tipikus boszorkány városi, szegény, egyedülálló, idősebb nő volt. Milyen lelki és társadalmi folyamatok céltábláivá váltak az áldozatok? A kora újkor gazdasági átalakulása ugyan hosszú távon elindította Európát a kapitalizmus és a világkereskedelem felé, megalapozva a többi kontinens feletti dominanciáját, rövid távon azonban veszteseket is teremtett, növekvő jövedelmi különbségeket és szociális feszültséget. A lecsúszó rétegek a még alattuk elhelyezkedőkön vezették le státusuk elvesztésétől való félelmüket, a gazdagodók pedig lelkiismeretük „megnyugtatására” üldözték a szegényeket. Ráadásul a korszak a nagy vallási megújulás ideje is volt, az ún. belső térítésé. A bűn és a bűntudat átjárta az európai emberek lelkét, kivetítésükkel folyamatossá vált a bűnbakok képzése. Ráadásul egyre többen várták el az államtól, hogy váljon az erkölcsi megújulás eszközévé, és ha kell, kegyetlenül irtsa ki a bűnt.

Ha tehát vannak levezetendő lelki és társadalmi feszültségek, van ezt kiszolgáló „igazságszolgáltató” intézményrendszer és van önmagát folyamatosan megerősítő ideológia, akkor virágozni fognak a boszorkányperek. Ezek elmúltával a perek intenzitása is csökkent, és a 18. században szépen kimúltak. Ugyan malefíciában továbbra is hittek sokan, de a sátánkultuszban már nem, a kínzás eltűnt a nyomozások gyakorlatából, a világi bíróságok szervezettsége és szakmai színvonala megnőtt, a gazdasági hullámzások és a vallási rajongás is enyhült. Úgy tűnt, mintha boszorkányok sem lennének már.

P.S.: Mindig kényes dolog az aktualizálás, de az ember néha kénytelen rágyalogolni az aknamezőre. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol gazdasági válság van és az addig uralkodó értékek és ideológiák is válságba kerülnek. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek demoralizáltak, korruptak és sem az állami bürokrácia, sem pedig a civil társadalom kontrolljához nincsenek hozzászokva. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol kialakul az előítéleteknek valamiféle kánonja, amit a sajátos szerkezetű nyilvánosság folyamatosan, újra és újra megerősít. Ha sikerült, talán már el sem kell képzelnünk a fellobbanó tüzeket …