Manapság a politikai filozófia termékeny irányzata az, amit hol konzervatívnak, hol libertáriusnak, hol pedig egyenesen anarchistának neveznek. Ez az irányzat szigorúan ragaszkodik az ember természetes jogaihoz: az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való joghoz. Éppen ezért roppant bizalmatlan minden olyan intézménnyel és eszmével szemben, amely e jogokat veszélyezteti. A veszélyforrások között kitüntetett helye van az államnak. Ő a főszereplője Anthony de Jasay könyvének Az állam-nak. (A szerző Jászay Antal néven született, Osiris, Budapest, 2002, az angol eredeti: The State, Liberty Fund, Indianapolis, 1998). A mostanra már klasszikusnak számító könyv nézőpontja különös: tekintsünk az államra úgy, mint önálló akarattal rendelkező lényre, és próbáljuk meg viselkedését ennek alapján leírni. Mit akar az állam? „A fogyasztó igényei kielégítését maximalizálja, az üzleti vállalkozás a profitot, az állam pedig a hatalmat”. Mi következik ebből? Az, hogy az állam és a társadalom viszonya sose lesz harmonikus, mindig csalódásra lesz ítélve. És hogy jobb félni, mint megijedni.

 Mi lenne, ha nem lenne állam? Ezt nevezik természeti állapotnak, és a közkeletű feltételezés az, hogy a nyers erőszak uralkodna, állandóak lennének a konfliktusok, az emberek pedig szenvednének, és hamar meghalnának. Valójában nem tudjuk, hogy így lenne-e, hiszen nincs módunk megfigyelni állam nélküli embereket. Maguk az államok azonban természeti állapotban vannak, hiszen nincs felettük álló, kényszerítő hatalom. Mégis képesek együttműködni (kereskedelem), és egyáltalán nem háborúznak folyamatosan. Miért van akkor állam, ha nincs rá feltétlenül szükség? A klasszikus szerződés-elmélet szerint az emberek lemondanak jogaikról az állam javára, hogy az megvédje őket a káosztól, és előállítsa a szükséges közjavakat. Csakhogy nincs elégséges bizonyíték arra, hogy meg kell védeni az embereket, illetve lehetetlen meghatározni a közjavak szükséges mennyiségét. De ami a legfőbb: a szerződés megkötése után nincs független harmadik fél, akihez fellebbezni lehetne. Maga a túlerőben lévő állam a döntőbíránk a vele szembeni tiltakozáskor is. Jasay szerint inkább a politikai hedonizmus működteti az államot, az a kényelemszeretet, hogy az önálló döntésekkel létrejött szerződéseket váltsa fel egy átfogóbb rend. Ennek azonban súlyos következményei vannak.

Az állam fejlődését Jasay nem történetileg, hanem elméletileg írja le (maga a szerződés-elmélet is csak konstrukció), bár sokszor utal valós államokban megfigyelhető párhuzamokra. Okfejtése szerint az állam elvileg lehet minimális, amikor csak a rendfenntartásra vállalkozik, és minden egyebet meghagy polgárai kezében. Mivel azonban az állam végső célja hatalmának fenntartása, túl fog terjeszkedni ezen a szűk területen. Min alapszik az állam hatalma? Három tényező különböző arányú keverékén: a legitimáción, az elnyomáson és a beleegyezésen. Az első megszerzése és megtartása nehéz, ezért hosszú távon csak ezen nem alapulhat állami hatalom (legitimáción azt érti, amikor a polgárok jutalom és büntetés nélkül fogadják el az állam hatalmát, amiből az is következik, hogy a tisztán legitim állam viszonylag keveset kérhet tőlük. Itt közbeszúrnám, hogy a modern kor legfontosabb legitimációs ideológiája a nacionalizmus: az állam teremti meg a nemzetét, ahogy ezt egy másik posztban már bemutattam). Az elnyomás működőképes, de amíg a polgárok ereje jelentős (pl. a magántulajdon miatt), addig az állam mindig ki van téve az ellenállásnak. Ezért alkalmazza az állam a belegyezés politikáját (valójában már az elnyomó állam is, hiszen legalább az elnyomókat, a „tábori őröket” meg kell nyernie). Ez azonban egy végtelen versenyfutást idéz elő.

Az államnak újabb és újabb csoportokat kell megnyerni. A korábbi nyertesek a korábbi jutalmak ismeretében újakat, értékesebbeket várnak. Kölcsönös függés ez: az önállótlanná vált emberek az államtól várnak javakat, az állam pedig tőlük beleegyezést. Az állam újraelosztó szerepe tehát folyamatosan nő, ezzel együtt apparátusa és hatalma is. A növekvő állam azután egyre természetesebben használja hatalmát, illetve a növekvő tapasztalata újabb és újabb megoldandó problémák feltárására (vagy inkább feltalálására?) teszi képessé. Mindezt a liberális ideológia kívánatosnak tünteti fel az emberek szemében, hiszen az egyenlőséget teszi meg központi értéknek, és ennek nevében terjeszti ki a „társadalmi ellenőrzést” egyre jobban a gazdaságra is. Az egyenlőség azonban Jasay szerint nem magától értetődő jó (abban az értelemben, mint a szabadság), de még csak meghatározása sem egyértelmű. Minden egyenlősítő törekvés egyenlőtlenségeket szül: ha egyenlő bért kapunk, akkor megszűnik az érdem szerinti jutalmazás egyelősége. A demokrácia viszont az egyenlőség elvén alapul (egy ember – egy szavazat), és rendületlenül terjeszti ki az állam hatalmát. A horizonton felsejlik a politikai és gazdasági hatalmat a kezében egyesítő állam rémképe.

Egy könyvismertetésben visszaadhatatlan a mű szellemi frissessége, a szerző műveltsége és éleslátása. De nem túlzás mindez? Az EU nem éppen meghaladni készül a nemzetállamokat, létrehozva ezzel a pártatlan és hatalommal rendelkező döntőbírót? Lehet, de ettől még messze van. Vagy nem cáfolja-e a gondolatmenetet a létező szocializmus bukása, hiszen csakis ott sikerült a politikai és a gazdasági hatalom totális integrálása? Erre inkább nem a válasz, hiszen Jasay nem állítja, hogy az állam fejlődése egyenes vonalú, csupán azt, hogy szükségszerű. A társadalom folyamatosan csalódik államában, és olyan helyzetekben, amikor mindenért, így minden rosszért is az állam a felelős (mert totális), ugyanakkor enyhíti az elnyomást és a beleegyezés megvásárlásával (gulyáskommunizmus, peresztrojka) próbálkozik, könnyen bekövetkezik a bukás (Észak-Korea nem is bukott el). Mindeközben azonban a nyugati jóléti államok csendben lopakodnak tovább előre. Ugye ismerős a gondolat: a jelenlegi helyzetben szorosabb állami ellenőrzésre van szükség, sőt a válságszektorokban állami tulajdonra is …