A címben idézett sor Arany Jánostól származik, aki Pest utcáit szemlélve ragadtatta magát erre a kijelentésre. Ezzel a felütéssel kezdi Boronkai Szabolcs Bedeuntungsverlust und Identitätskrise (Jelentőségvesztés és identitásválság, Peter Lang, Bern-Wien, 2001, magyar fordítása nincsen) című könyvét, melyben a soproni német nyelvű irodalom és kultúra példáján mutatja be hogyan is zajlott a 19. századi magyar nemzetépítés a hazai németek szemszögéből. Mikor, hogyan és miért váltak magyarrá a német értelmiségiek és polgárok, és ezzel párhuzamosan hogyan tűnt el a német nyelvű városi kultúra. Mire jó méltán elfeledett provinciális költőket, lelkészeket, műfordítókat olvasni? Esztétikai szempontból semmire, ezért ismertetőnkben nem is fogunk kitérni a Boronkai könyvében hosszasan (talán túl hosszasan) bemutatott költőkre és műveikre. Ha azonban arra fókuszálunk, hogy milyen nemzeti témák jelentek meg az irodalmi alkotásokban, hogyan reagáltak a szerzők koruk politikai eseményeire, honnan merítették irodalmi példáikat, nos akkor talán árnyaltabb képet kapunk a magyar nemzet ifjú- és hőskoráról, az asszimilációról és egy kultúra kimúlásáról. A városi németség ugyanis lelkesen csatlakozott a magyar nemzethez, de arra csak később döbbent rá, hogy ez önmaga felszámolását jelenti. Közben pedig el kellett viselnie a példaképei szájából elhangzó, a címben idézetthez hasonló mondatokat.

A 18. és 19. század fordulóján Magyarország még csak a modernitás küszöbén állt. Nem volt valódi politikai és kulturális centruma, rendi társadalmának nemzettudata még csak a kiváltságokhoz kötődött. Ebben a helyzetben a városi német értelmiség természetesen minden téren anyanyelvét használta, példaképének pedig a német irodalom óriásait tartotta. Mivel Magyarország már régóta nem volt önálló politikai tényező, politikai lojalitásuk ingadozott a Magyar Királyság és az azt magában foglaló Osztrák Császárság között. A Napóleon elleni honvédő háborúk pl. kifejezetten az utóbbit erősítették. Önmagában a nyelv azonban még nem volt része a politikai identitásnak. A változást a nyugatról érkező új eszmék hozták. A romantika számára a nyelv már nem csak eszköz volt, hanem a művészi kifejezés szerves része: valódi műalkotás csak anyanyelven alkotható. A magyar nyelv ügye II. József uralkodása idején kapcsolódott össze a (kezdetben még rendi) nemzeti ellenállással. Azaz Magyarország politikai és szellemi elitje a magyar nyelven alkotott és a magyar múltból merített témákat feldolgozó irodalmat a politikai nemzetépítés eszközévé tette. A német városok színházaiban egyre több magyar darabot játszottak, a tanítás és az istentisztelet nyelve egyre több helyen lett magyar. A német költők egyre kevésbé a német klasszikusokat utánozták, ehelyett a magyar táj és a magyar történelem dicséretét zengték.

A folyamat csúcspontja az 1848-49-es forradalom és szabadságharc volt. A szabadság és az egyenlőség kivívása a magyar nemzet megteremtésének, azaz a testvériség létrejöttének volt köszönhető – így látta ezt a német értelmiség is. Versekben, prédikációkban üdvözölték a forradalom eseményeit. Az azonosulás olyan erőssé vált, hogy paradox módon a vereség sem volt képes ezt a folyamatot visszafordítani, sőt továbblendítette. A protestáns egyházi autonómia és a magyar tanítási nyelv megőrzése politikai állásfoglalásnak számított mindenki szemében. A német nyelv kezdett visszaszorulni a családi és üzleti érintkezés közegébe, a városi sajtó is egyre inkább magyar, de legalábbis kétnyelvű lett. Ahol pedig a lakosság nem tudott magyarul (pl. Sopronban), a „tartalom” ott is elmagyarosodott: a magyar népszínművek (fordításban!) kiütötték a német lovagdrámákat. 1867 után azonban fordult a kocka. Magyarország államisága helyreállt, és ez ekkor már vitathatatlanul a magyar nyelv primátusát jelentette a politika, a tudomány és a művészet területén. Az olvasóközönség már ezt is igényelte, az asszimilációs folyamat visszafordíthatatlanná vált és felgyorsult: a magyar nyelvű közép- és felsőoktatás magyarrá tette a megnyíló állami és üzleti karrierlehetőségek csábításában élő városi németeket. A német költők viszont talajukat veszítették: Magyarországon idegennek, Ausztriában és Németországban provinciálisnak számítottak. Elhallgattak, nyelvet váltottak vagy visszavonultak szűkebb közösségükbe.

Boronkai nem csak az eredeti műalkotásokat, hanem a műfordításokat is bevonta vizsgálatába. Nem elsősorban azért, mert itt sokkal gyakrabban találkozunk esztétikai minőséggel, hanem azért, mert a műfordítás iránya és a mögötte levő szándék is sokat elárul a nemzeti identitás átalakulásáról. A 19. század első felére a magyarról németre fordítás volt a jellemző. A fordítottjára egyszerűen nem volt szükség, hiszen nem csak a hazai németek, de minden magyar értelmiségi tudott németül. A fordítók célja pedig kifejezetten az volt, hogy egyfajta nemzeti büszkeségből bemutassák a művelt Európának a magyar nyelvű irodalom értékeit. A vállalkozás kudarca nem a fordított művek, vagy maguk a fordítások minőségén múlt. A század második felében aztán megkezdődött a klasszikus német irodalom tömeges fordítása. Ekkorra ugyanis kiépült a magyar oktatási rendszer, és a tömegessé váló magyar nyelvű olvasóközönség már nem tudott németül. Az esztétikai példa azonban még sokáig a német kultúra maradt. Mondhatjuk tehát, hogy a magyarországi németek közvetítő szerepet töltöttek be, de ez a szerep passzív volt: formálni ezt a kapcsolatot sosem voltak képesek, annak természetét a német és a magyar kultúra önmozgásai határozták meg.

Két példával zárom a könyvbemutatót. Az első egy fordítás, gondolom, mindenki felismeri:

Auf! Das Land ruft Ungarbrüder!
Heute gilt’s und nimmer wieder.
Frei Männer, Sklavenseelen –
Eins von beiden müßt ihr wählen.
Höre, Gott des Ungarnvolkes,
Unsern Schwur:
Sklaven soll hinfort nicht tragen
Ungarns Flur!

A másik önálló alkotás, de gondolatmenete és metaforái szinte azonosak egy híres magyar költeményével, annak ellenére, hogy utóbbi a német vers keletkezésekor még nem jelent meg. Nos?

Es hat in letzter Winterzeit
Gar übermäßig viel geschneit.
Ihr seid erstaunt und fragt warum?
Doch bleibt der Schnee, der Winter stumm.

Ich weiß und sage den Bescheid,
Warum es hat so viel geschneit:
Man braucht ein großes Leichentuch
Für Alle, die das Jahr erschlug.